Álomfejtés
Hitetlenkedve csóválja a fejét T. Cseresznyefa íróasztala mögött ül főnöki bőr karosszékében. Inge frissen vasalt, zakóján egy porszem sincs, cipője csillog. Mobiltelefonján pár percenként, már-már menetrendszerűen jelentkeznek az ügyfelek: udvarias határozottsággal válaszol kérdéseikre, majd a megbeszélteket azonnal számítógépes adatbázisba rögzíti.
– Annyiszor hívtak már – kezd bele abba a történetbe, amely kiakasztotta –, hogy a végén képtelen voltam elhárítani, és elfogadtam a meghívást. Titokzatosan csak annyit mondtak, hogy óriási dologról van szó, nem bánom meg, ha elmegyek.
A mobil ciripelése hívót jelez: T. intézkedik – elemében van.
– Nem én voltam az egyedüli meghívott, és úgy tűnt, mindegyikünkre jut egy-egy vendéglátó: ekkor már kezdtem gyanakodni. Ügynököltönyös fiatalember játszott le egy dévédét: férfiak és nők áradoztak arról, hogy végre úgy élnek, ahogyan mindig is szerettek volna. Az előadás végén következett az egyéni elbeszélgetés, nekem egy középkorú úr jutott, vele kellett félrevonulnom. Őszintén szólva azt hittem, hogy az efféle módszerek már örökre eltűntek a világból – ezek után, legnagyobb csodálkozásomra, az úr pont ezeket az agyonjátszott lemezeket tette fel.
T. a kávéautomatához ballag, céltudatos mozdulatokkal tölt magának egy friss adagot a céges porceláncsészébe.
- A fickó lehengerlő stílusban kezdte: van három világcég – én most direkt nem mondom a nevüket –, amelyek létrehozták a galaxis legnagyobb internetes áruházát. Egyszer kell csak fizetnem húszezret, hogy megkapjam a belépési kódot, ha pedig további vevőket szervezek, akkor az ő vásárlásaik után is jár a forgalmi jutalék – nem folytatom, aki egyszer volt egy ilyen szeánszon, az tudja, miről beszélek. Fölajánlott továbbá potom tízezerért egy belépőjegyet is arra a nagygyűlésre, ahol a nemzetközi csapat legmenőbb guruja mondja el a boldogság titkát. Az én vendéglátóm ettől a ponttól kezdve doktor Csernusra vette a figurát: vannak-e álmaim, kérdezte, szeretném-e, ha megvalósulnának; gondoltam-e például, hogy milyen jó lenne venni egy jó autót.
T. az órájára pillant – márkás darab, egy híres világháborús pilótakronométer replikája –, aztán elnézést kérve lebonyolít egy rövid, ám eredményes beszélgetést.
– Amit akartam, azt elértem. Itt a cég, nyolc év alatt a semmiből hoztam létre, tavaly több mint kétszázmilliót költöttünk fejlesztésre, megy a szekér. A feleségem szép, szeretem, ő is szeret, a gyerekek okosak, és ha megtetszik egy autó, akkor bemegyek a kereskedésbe és megveszem. Szerintem negyven fölött az embernek ne álmai legyenek, hanem vagyona, amiből életre keltheti az álmait…
A fickó – közben elárult magáról annyit, hogy parkettával foglalkozik – egyre csak az álmokról beszélt, arról, mennyire csodálatos, ha megvalósulnak, de olyan átéléssel, mint akinek eddig minden sikerült, amibe belefogott.
– Van folytatás?
– Együtt mentünk el, és szinte egyszerre léptünk az autónkhoz. Az én 300-as Mercedesem előtt parkolt az övé, épp egy lámpa alatt. Gondoltam, most végre megnézem, milyen egy igazán sikeres ember. Meghökkentem. Egy ütött-kopott, legalább húszéves tragacsba szállt be: az oldaláról már félig lekopott a saját hirdetése, csak annyi látszott: …kettás. Ahogy elfordította a slusszkulcsot, csak nyöszörgött és kerregett az önindító, de a vén batár nem akart beröffenni. Hosszú percekig próbálkozott, aztán egyszer csak rettenetes zakatolással életre kelt és éktelenül büdös, szürke füstöt húzva maga után elevickélt. Hát igen, gondoltam magamban. Van abban valami gyönyörű, ha megvalósulnak az álmok, nem igaz?
– És a belépési kód?
- Mihez? Az én álmaimhoz megvan a sajátom. Nem veszek mástól.
(Népszabadság, 2004. május 12.)
Hitetlenkedve csóválja a fejét T. Cseresznyefa íróasztala mögött ül főnöki bőr karosszékében. Inge frissen vasalt, zakóján egy porszem sincs, cipője csillog. Mobiltelefonján pár percenként, már-már menetrendszerűen jelentkeznek az ügyfelek: udvarias határozottsággal válaszol kérdéseikre, majd a megbeszélteket azonnal számítógépes adatbázisba rögzíti.
– Annyiszor hívtak már – kezd bele abba a történetbe, amely kiakasztotta –, hogy a végén képtelen voltam elhárítani, és elfogadtam a meghívást. Titokzatosan csak annyit mondtak, hogy óriási dologról van szó, nem bánom meg, ha elmegyek.
A mobil ciripelése hívót jelez: T. intézkedik – elemében van.
– Nem én voltam az egyedüli meghívott, és úgy tűnt, mindegyikünkre jut egy-egy vendéglátó: ekkor már kezdtem gyanakodni. Ügynököltönyös fiatalember játszott le egy dévédét: férfiak és nők áradoztak arról, hogy végre úgy élnek, ahogyan mindig is szerettek volna. Az előadás végén következett az egyéni elbeszélgetés, nekem egy középkorú úr jutott, vele kellett félrevonulnom. Őszintén szólva azt hittem, hogy az efféle módszerek már örökre eltűntek a világból – ezek után, legnagyobb csodálkozásomra, az úr pont ezeket az agyonjátszott lemezeket tette fel.
T. a kávéautomatához ballag, céltudatos mozdulatokkal tölt magának egy friss adagot a céges porceláncsészébe.
- A fickó lehengerlő stílusban kezdte: van három világcég – én most direkt nem mondom a nevüket –, amelyek létrehozták a galaxis legnagyobb internetes áruházát. Egyszer kell csak fizetnem húszezret, hogy megkapjam a belépési kódot, ha pedig további vevőket szervezek, akkor az ő vásárlásaik után is jár a forgalmi jutalék – nem folytatom, aki egyszer volt egy ilyen szeánszon, az tudja, miről beszélek. Fölajánlott továbbá potom tízezerért egy belépőjegyet is arra a nagygyűlésre, ahol a nemzetközi csapat legmenőbb guruja mondja el a boldogság titkát. Az én vendéglátóm ettől a ponttól kezdve doktor Csernusra vette a figurát: vannak-e álmaim, kérdezte, szeretném-e, ha megvalósulnának; gondoltam-e például, hogy milyen jó lenne venni egy jó autót.
T. az órájára pillant – márkás darab, egy híres világháborús pilótakronométer replikája –, aztán elnézést kérve lebonyolít egy rövid, ám eredményes beszélgetést.
– Amit akartam, azt elértem. Itt a cég, nyolc év alatt a semmiből hoztam létre, tavaly több mint kétszázmilliót költöttünk fejlesztésre, megy a szekér. A feleségem szép, szeretem, ő is szeret, a gyerekek okosak, és ha megtetszik egy autó, akkor bemegyek a kereskedésbe és megveszem. Szerintem negyven fölött az embernek ne álmai legyenek, hanem vagyona, amiből életre keltheti az álmait…
A fickó – közben elárult magáról annyit, hogy parkettával foglalkozik – egyre csak az álmokról beszélt, arról, mennyire csodálatos, ha megvalósulnak, de olyan átéléssel, mint akinek eddig minden sikerült, amibe belefogott.
– Van folytatás?
– Együtt mentünk el, és szinte egyszerre léptünk az autónkhoz. Az én 300-as Mercedesem előtt parkolt az övé, épp egy lámpa alatt. Gondoltam, most végre megnézem, milyen egy igazán sikeres ember. Meghökkentem. Egy ütött-kopott, legalább húszéves tragacsba szállt be: az oldaláról már félig lekopott a saját hirdetése, csak annyi látszott: …kettás. Ahogy elfordította a slusszkulcsot, csak nyöszörgött és kerregett az önindító, de a vén batár nem akart beröffenni. Hosszú percekig próbálkozott, aztán egyszer csak rettenetes zakatolással életre kelt és éktelenül büdös, szürke füstöt húzva maga után elevickélt. Hát igen, gondoltam magamban. Van abban valami gyönyörű, ha megvalósulnak az álmok, nem igaz?
– És a belépési kód?
- Mihez? Az én álmaimhoz megvan a sajátom. Nem veszek mástól.
(Népszabadság, 2004. május 12.)