Kártyanaptár
Khmm. Khmmm. Erről lenne szó. A lakossági szolgáltatásokra
specializálódott nyomda ügyfélvárójában egy bikanyakú férfi foglal
helyet a munkafölvevő előtti széken.
Átnyújt egy borítékot.
Az ügyintéző - húszas éveinek közepén járó nő - átveszi. Kibontja.
Aztán felnéz, tekintetéből tanácstalanság tükröződik.
- Mi ez? Vagyis ki? Illetve mit akar?
- Képek. Magam csináltam őket. Ibolya van rajtuk. És kártyanaptárt
szeretnék.
A nő zavara mintha fokozódna.
- Egy pillanat, telefonálnom kell - mondja, s már nyomkodja a
gombokat, majd halkan beleszól a kagylóba: - Gyurikám, gyere már át.
Gyuri - határozott, főnökkinézetű, harmincas férfi - jön.
- Helyzet?
- Vannak ezek a fotók. Ez az úr kártyanaptárt szeretne belőlük.
Gyuri megvonja a vállát.
- És? Éppen ebből élünk. Behozzák a munkát és mi megcsináljuk.
- Azért csak nézd meg, jó?
Négy fényképet ad át. Kettő-kettő szinte ugyanaz - de mind kissé
életlen. Az első fotó bal sarkában egy szenes kályha, előtte vödör,
mellette gyújtós. A fal mintásra hengerelt, sötét rózsaszín. Amúgy a
kép egy dupla méretű ágyat ábrázol: az ágy közepén egy meztelen nő
térdel és néz a lencsébe. A másik, meglehetősen homályos képen egy
olyan női testrész látszik brutális közelségből, amelyet a
"legintimebb" jelzővel szokás körülírni a közbeszédben.
A bikanyakú megköszörüli a torkát.
- Vállalják vagy nem?
- Ez a… hölgy… a felesége…?
- Ibolya? …az élettársam.
- És milyen kártyanaptárra gondolt?
A bikanyakú vállat von.
- Ebben maguk a szakemberek. Olyanra, amilyen egy kártyanaptár.
Egyik oldalán a kép, a másikon meg a naptár.
- Oké. Példányszám?
- Húsz.
- Mennyi?
- Húsz elég lesz.
Most először látszik tanácstalannak a nyomdász.
- Figyeljen ide. Nekem mindegy, hogy mit nyomtatunk ki, egészen
odáig, amíg nem törvénytelen. Gondolom, az élettársának nincs
kifogása a naptár ellen. De tudja, vannak bizonyos költségek,
amelyeket mindenképpen fel kell számítanunk. Húsz példányban
egyszerűen nem éri meg kinyomtatni. Ugyanennyiért ötszázat is kaphat.
A megrendelő gondolkodóba esik.
- Én ugyan csak húszra gondoltam, mert húsz jó haveromnál több
nincs, nekik gondoltam megmutatni milyen jó nő az Ibolyám, de nem
bánom. Legyen ötszáz. Majd elosztogatom.
…A munkafelvevő asztalán ott hever a négy kép közül egy.
A fekete hajú, fiatal nő ott térdel egy ágyon. Meztelen. Szembenéz a
lencsével. Tekintete egyszerre kihívó és lemondó, kacér és
beletörődő.
Talán egy kicsit büszke is.
Kitöltik a megrendelőt. Pecsét kerül rá. Bevételi bizonylat készül
az előlegről. Készülhet a kártyanaptár.
(Népszabadság, 2004. szeptember 23.)
Khmm. Khmmm. Erről lenne szó. A lakossági szolgáltatásokra
specializálódott nyomda ügyfélvárójában egy bikanyakú férfi foglal
helyet a munkafölvevő előtti széken.
Átnyújt egy borítékot.
Az ügyintéző - húszas éveinek közepén járó nő - átveszi. Kibontja.
Aztán felnéz, tekintetéből tanácstalanság tükröződik.
- Mi ez? Vagyis ki? Illetve mit akar?
- Képek. Magam csináltam őket. Ibolya van rajtuk. És kártyanaptárt
szeretnék.
A nő zavara mintha fokozódna.
- Egy pillanat, telefonálnom kell - mondja, s már nyomkodja a
gombokat, majd halkan beleszól a kagylóba: - Gyurikám, gyere már át.
Gyuri - határozott, főnökkinézetű, harmincas férfi - jön.
- Helyzet?
- Vannak ezek a fotók. Ez az úr kártyanaptárt szeretne belőlük.
Gyuri megvonja a vállát.
- És? Éppen ebből élünk. Behozzák a munkát és mi megcsináljuk.
- Azért csak nézd meg, jó?
Négy fényképet ad át. Kettő-kettő szinte ugyanaz - de mind kissé
életlen. Az első fotó bal sarkában egy szenes kályha, előtte vödör,
mellette gyújtós. A fal mintásra hengerelt, sötét rózsaszín. Amúgy a
kép egy dupla méretű ágyat ábrázol: az ágy közepén egy meztelen nő
térdel és néz a lencsébe. A másik, meglehetősen homályos képen egy
olyan női testrész látszik brutális közelségből, amelyet a
"legintimebb" jelzővel szokás körülírni a közbeszédben.
A bikanyakú megköszörüli a torkát.
- Vállalják vagy nem?
- Ez a… hölgy… a felesége…?
- Ibolya? …az élettársam.
- És milyen kártyanaptárra gondolt?
A bikanyakú vállat von.
- Ebben maguk a szakemberek. Olyanra, amilyen egy kártyanaptár.
Egyik oldalán a kép, a másikon meg a naptár.
- Oké. Példányszám?
- Húsz.
- Mennyi?
- Húsz elég lesz.
Most először látszik tanácstalannak a nyomdász.
- Figyeljen ide. Nekem mindegy, hogy mit nyomtatunk ki, egészen
odáig, amíg nem törvénytelen. Gondolom, az élettársának nincs
kifogása a naptár ellen. De tudja, vannak bizonyos költségek,
amelyeket mindenképpen fel kell számítanunk. Húsz példányban
egyszerűen nem éri meg kinyomtatni. Ugyanennyiért ötszázat is kaphat.
A megrendelő gondolkodóba esik.
- Én ugyan csak húszra gondoltam, mert húsz jó haveromnál több
nincs, nekik gondoltam megmutatni milyen jó nő az Ibolyám, de nem
bánom. Legyen ötszáz. Majd elosztogatom.
…A munkafelvevő asztalán ott hever a négy kép közül egy.
A fekete hajú, fiatal nő ott térdel egy ágyon. Meztelen. Szembenéz a
lencsével. Tekintete egyszerre kihívó és lemondó, kacér és
beletörődő.
Talán egy kicsit büszke is.
Kitöltik a megrendelőt. Pecsét kerül rá. Bevételi bizonylat készül
az előlegről. Készülhet a kártyanaptár.
(Népszabadság, 2004. szeptember 23.)