A Stadler-dosszié - I. rész
A búsuló juhász
Ha azt mondom: Stadler, nemcsak azt tudod, kiről, hanem azt is: miről beszélek.
A pasasról, aki juhászból lett milliárdos.
Meg egy olyan alföldi faluról, amiből tizenkettő egy tucat, Akasztó a neve, és ahol az autós csak akkor lassít, ha a szembejövők villogtatással jelzik a radarveszélyt.
Magyarország elmúlt évtizedéről, amikor akárkiből válhatott valaki. És utána meg: senki.
Azokról a viszonyokról, amelyek között már-már civil kurázsinak tartanak egy olyan - ránézésre abszolút hivatalos áfás számlával dokumentált - tranzakciót, amelynek tárgya Leonardo da Vinci (!) Utolsó vacsora (!!) című festménye (!!!), ami ugye freskó; aki ilyet ki mer találni, annak van vér a pucájában, nyilván.
Tehát: Stadler József.
A kérdés
Stadler József 1988-ban egymillió forintos törzstőkével hozta létre a nevét viselő, bel- és külkereskedelemmel foglalkozó korlátolt felelősségű társaságot, amelynek ő maga volt az ügyvezető igazgatója. A cég az első években főleg belföldi kereskedésből élt: mintegy ötezer boltot látott el a legkülönbözőbb árukkal. Stadler szinte mindenben fantáziát látott, amit olcsóbban tudott beszerezni, mint eladni.
A Stadler Kft. 1990 óta szállítmányozással is foglalkozott. Eleinte csak egyetlen kamionnal, ám hamarosan bővítette a gépparkot. A fénykorban, 1993-ban 42 saját - többnyire Mercedes - nyerges vontatóval rendelkezett. A társaság ekkor a 125 millió dolláros külkereskedelem mellett Magyarországon is egymilliárd forintos árbevételt ért el; az összforgalom forintban kifejezve 12-13 milliárd volt. Ebben az évben a Stadler Kft. hatszázmillió forintos nyereséget mutatott ki könyveiben, vagyis ekkora összeg után fizette meg a különféle adókat. 1994-ben a cég már csak mintegy négymilliárdos összforgalmat ért el, a bevallott nyereség körülbelül százmillió forintra rúgott.
Stadler a médiának szinte mindig ugyanazzal az egy eseménnyel magyarázta a későbbi bajokat: szerinte a problémák akkor kezdődtek, amikor 1993-ban meghívta magához az adóhivatal egyik igazgatóját. "Föltettem neki egy kérdést. Baj-e, ha a jövő évben 400-500 százalékkal növeljük az exportunkat? Nem baj, mondta. Másnap jöttek a revizorok. Kezdődtek ellenünk az akciók" - emlékezett vissza a történtekre.
Stadler cége főként Ukrajnába, Oroszországba és Romániába exportált. Konzervipari termékeket, üdítőt, sört, bort, pezsgőt és minden mást, amire igény mutatkozott. Stadler József szerint 1993-ban tízezer kamionnyi mennyiségben hagyta el Magyarországot Stadler-áru.
Az a büntetőper, amely Stadler ellen mint elsőrendű vádlott ellen folyik, másképp láttatja azt, ami történt, sőt lényegében azt vonja kétségbe, hogy egyáltalán az történt-e - olyan üzletek annyi értékben -, mint amit az üzleti könyvek rögzítenek.
Kinek van igaza?
Ez az egymillió dolláros kérdés.
A legenda
Stadler neve 1992-1993-ig csak a környéken csengett ismerősen. A környék: Kiskőrös, Soltvadkert, Kecel. Mondják borháromszögnek is. Inkább úgy igaz: errefelé kreatív népek élnek, akiknek speciális rugóra jár az agyuk, és képesek mindenben meglátni a lehetőséget (e régió névtelen hőseiről lásd: A kukoricalekvár forintosítása, MaNcs, 1999. december 23.). Stadler az ő emberük. Szereztél egy kamiont, de nem akadt fuvar? Gond egy szál se, a Jóska elintézte. Fölvette valamelyik telefonját - volt neki bőven -, odaszólt, és kész. Növelte a respektjét, hogy kizárólag kápében fizetett. Percre pontosan.
Senki nem ismeri a titok nyitját, de tény: úgy ismerte a piacot, mint a tenyerét. Bármihez nyúlt, pénz lett belőle; és csak akkor lett pénz, ha ő nyúlt hozzá. Megvette például egy tételben a feloszlatott Munkásőrség vegyvédelmi fölszerelését. Ez egyébként "mandínerből" derült ki, hogy tudniillik Stadlernek azt kellett megcáfolnia, hogy Jugoszláviának adta volna el. A cuccot egy magyar cég vette meg (a vevő, micsoda véletlen, déli határ mellől való).
Vagy: másnak eszébe sem jutott felszámolás alatt álló konzervgyárak készleteit látatlanban fölvásárolni (a gazdasági sajtóban a külkereskedők akkortájt arról panaszkodtak, hogy Keleten minden van, csak fizetőképesség nincs). Stadler, nyilvánvalóan áron alul, mindent megvett, és jószerével azelőtt, hogy kifizette volna az árut, már vevőt is szerzett; ez megint olyasvalami volt, amit a legtöbben képtelenek voltak fölfogni. Egy vidéki juhász? Mese! Sokan "úgy tudták" például, hogy Kupa Mihály tanácsait követi, és az egykori APEH-főnök, Minarik a szakértője. Ha erről kérdezték, Stadler csak legyintett, és annyit mondott: marhaság. Ugyanebben az időben egyetemet végzett, világnyelveken beszélő szakemberek is ugyanazt a piacot kajtatták, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Stadler képzettsége az övékéhez képest kissé nulla volt.
Az e tények közötti, racionálisan nehezen megfogható ellentmondásból nőtt ki a legenda: megjelent a színen a juhpásztorból lett, püspöklila zakóban pompázó, majd´ mindegyik ujján nagyon súlyos aranygyűrűket hordó, pirospozsgás milliárdos. A magyar álom a kilencvenes évek elejéről.
A magyarázat
Stadler bukásáról két verzió forog: az egyik az övé. E szerint a dolgok ott siklottak ki, amikor ő beletenyerelt a sportba, pontosabban a labdarúgásba. Ha Stadler nem veti bele magát a fociba, nem válik országosan ismertté. De Stadler beszállt a fociba, mert üzletet szimatolt benne.
Az egész azzal kezdődött, hogy Kiskőrös focicsapatának az egyik évadban valahogy kijött a lépés. Győztek a fiúk zsinórban, lépdestek előre a tabellán, és egyszer csak az élen találták magukat.
Közben meg a telefonszámlájukat se tudták kifizetni.
Bekerültek az NB I/B-be, de a nevezési díjra nem futotta. Kihez máshoz mehettek volna, mint Stadler Józsefhez (Kiskőröstől húsz kilométerre sem lakott), aki - legalábbis akkor még - nem volt futballrajongó. Fölkérték főszponzornak. Stadler azt válaszolta: ad pénzt, de annak ára van.
A bajnokság. Vagy megnyerik, vagy mehetnek a francba.
Nekilátott a játékosvásárlásnak (a szokásos módon: olcsón venni most, drágán eladni később), és szerzett más támogatókat is. A Kiskőrös-Stadler Futball Club (ekkor már ez a neve) győzött, bekerült az első osztályba; Akasztón pedig, a semmi közepén fölépült Magyarország legmodernebb stadionja.
No, ezt nem kellett volna, mondja utólag Stadler. Hogy egy vidéki, lila zakós beletenyereljen a nagy bizniszbe? Autszájderként? Ezért orroltak meg rá - állítja ő.
Mások viszont a vállukat vonogatják. Még hogy a foci?! Ugyan már! Nem kellett volna marhaságokat csinálni, pláne nem hülyének képzelni az adóhivatalt, és visszaigényelni az áfát Leonardo da Vincire. Ez volt az igazi ok, nem a foci.
Tény, hogy az APEH 200 milliós áfát visszacsengetett Stadlernek az Utolsó vacsorára meg a többi képre. És az is tény, hogy rögtön ezután a hivatal följelentette Stadlert.
A festményvásárlás 1993 végén történt, a nyilvánosság azonban csak 1996 közepén értesült róla. (E sorok írója nem akar szerénytelennek tűnni, de itt meg kell említenie: az Utolsó vacsora kalandjait minden részletével együtt elsőként tálalta a magyar sajtóban, a Világgazdaság hasábjain. Az igazsághoz azonban hozzátartozik: a sztori alaphírét egy másik országos napilap tudósítójától hallotta. A kolléga szerkesztőségében azonban nem adtak hitelt az ügynek, egyszerűen képtelenségnek tartották. Pedig nem volt az - igaz, ezt volt nehezebb elhinni.)
Az elrablás
Stadlert szűkebb pátriájában kétségtelenül mítosz övezi (ezt ő szemlátomást élvezi), amelynek fontos eleme a túlzás. "Több ezerféle árut hordtunk külföldre, sok száz ezer embernek adtunk munkát" - nyilatkozta, szerényen hozzáfűzve: 1991-től 1993-ig a cég forgalma 500 millióról 12 milliárdra ugrott.
Aki járt valaha a 3700 lelkes Akasztón, meggyőződhetett arról, hogy a legendának, amely Stadlert övezte, volt alapja. Az alföldi stílusban épült irodaház parkolójában vadonatúj 600-as SEL Mercedesek (limuzin és háromajtós kupé kivitelben egyaránt) várakoztak. Egyszerre öt-hat tárgyalás folyt szimultán: Stadler mondott egy ajánlatot a szoba egyik sarkában, továbbment a másik csapathoz, ott is megnyilatkozott, aztán a harmadikhoz és így tovább. Telefonok tucatjai kapcsolták össze a céget azzal a világgal, amit üzletnek neveznek; akkortájt még a régi, kisbőröndnyi Westelek voltak csak, amiért az ember akkor is fizetett, amikor hívott, és akkor is, amikor hívták: ebből is állandóan csörgött egy csomó. Stadler mindig óriási mennyiségű készpénzt tartott magánál. Jómagam tanúja voltam annak, amikor egy üzletfele telefonon kért tőle 15 millió forintot: seperc alatt megtöltött barna ötezressel egy vadonatúj bőr diplomatatáskát, berendelt egy fickót, akinek meghagyta, hova vigye a pénzt. A táskát (valóságos készletet tartott ezekből) nagyvonalúan a küldöncnek ajándékozta.
Stadlert ekkortájt már őrizték. Hivatalosan, speciális rendőri erőkkel: az irodaház előtti parkolóba csak szigorú biztonsági ellenőrzés után lehetett beállni.
Eső után köpönyeg: előtte rabolták el. Csecsen bűnözők törtek rá s vitték magukkal. Kegyetlenül meg is kínozták. Egymillió dollárt - akkori árfolyamon százmillió forintot - követeltek tőle. Kifizette. (A csecseneket később elfogták, bíróság elé állították, a balhét rájuk bizonyították, és elítélték őket: két év körüli börtönt kaptak.)
1995 decemberében egy második zsarolási akciónak is áldozatává vált, ami azonban némely részletében inkább kabarétréfára emlékeztet. Egy 41 éves, többszörösen büntetett pesti fickó, bizonyos T. István telefonon kereste meg Stadlert, és találkozót javasolt, mondván, "érdekes információi vannak". Végül is Akasztón találkoztak, ahová a férfi a Trabantjával jött; mellesleg előre kikötötte, hogy ezért a vidéki útért 15 ezer forintos költségtérítésre tart igényt. Arról informálta Stadlert, hogy bizonyos körök - a vállalkozó üzleti ellenfelei - élettársának és egyik gyerekének az elrablására, majd meggyilkolására készülnek. A négytagú bűnbanda T. István tudomása szerint negyvenmillió forintos honoráriumért vállalkozott a végrehajtásra. A legközelebbi találkozón a budapesti közvetítő már arra célzott: a merénylők esetleg elállnának az akciótól - ennek azonban százmillió forint lenne az ára.
Stadler alkudozni kezdett: a százmillió így kisvártatva harmincmillióra apadt, ráadásul a pesti tárgyaló félnek annyira szimpatikus lett az akasztói nagyvállalkozó, hogy az állítólag neki járó kétmilliót el is engedte, így egy olyan csekkel (plusz, el ne felejtsük, a 15 ezer forint kiküldetési pénzzel) ülhetett be a rozoga Trabantba, amely - Stadler aláírásával - 28 millió forintra szólt. Az engedékeny bandita Solton egy rutinellenőrzésen (a KRESZ-tartozék - pótégők - hiánya és ittas vezetés miatt) megbukott, mint Rottenbiller, a kocsijából meg előkerült a csekk. Az illető a kiskőrösi fogdában állítólag föl akarta akasztani magát, de a rendőrök ezt megakadályozták; sorsának további alakulásáról nincs tudomásunk.
A zsarolási ügy amiatt is érdekes, mert napra pontosan ekkor indította meg Stadler cége ellen az adóhivatal a fölszámolási eljárást. A rendőrség házkutatást tartott Akasztón: csak aranyból több mint két kilót foglaltak le (később ezt visszaadták).
A rendőrségi akció után új hírek kezdtek szállingózni: a Stadler-birodalom összeomlott.
A műgyűjtő
1993 decemberében Stadler József 22 festményt vásárolt. Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című freskóját például.
Az igazi Utolsó vacsora 1498-ben készült, és máig a milánói Santa Maria delle Grazie refektóriumának a falán látható (már amennyire: még az alkotó életében elkezdett tönkremenni); Leonardótól húsz körüli kép maradt az utókorra, hiteles feljegyzés, hogy ő valaha másolatot festett volna az Utolsó vacsoráról, nincsen. (Művészeti szakértők ugyanakkor állítják: a XVII. században nagyon sokan lekoppintották a művet - e vélemény a védelem érvei között is ott van.) Az adásvételi listán Munkácsy Mihály-művek is szerepeltek; a művészettörténet azonban nem tud arról, hogy lennének olyan képek, amik szerepeltek a felsorolásban.
A festménycsomagért Stadler József két részletben fizetett, szokása szerint készpénzben. Az 1/93-as és a 2/93-as számla végösszege 820 483 600 Ft plusz 205 120 900 Ft áfa volt.
Stadlernek egy régi orosz barátja ajánlotta megvételre a pakkot, mondván: a gazdag emberek műkincsbe fektetik a pénzüket, hiszen így sokkal jobban őrzi az értékét.
Akasztóról előbb ellenőrizték az eladót, a Vex Kft.-t.
Létezett.
Hogy is ne létezett volna: Budapesten 1993. november 15-én alapította Szergej Anatoljevics Vexler orosz állampolgár. A tranzakciót november 15-20. között bonyolították le. A magyar rendőrséget az orosz kollégák arról tájékoztatták, hogy Sz. A. Vexler névre és a megadott lakáscímre az orosz hatóságok soha semmilyen útlevelet nem adtak ki.
Amúgy a Vexler igen gyakori vezetéknév: az orosz belügyminisztériumban például - ez is egy átiratból derült ki - ketten is voltak Vexlerek, az egyik meghalt, a másik Izraelben él. Feldmájer Péter védőügyvéd becsatolta a moszkvai telefonkönyvet: több oldal Vexler van benne; az interneten pedig ezerszámra hemzsegnek a Vexlerek. Valószínű, hogy a mi Szergej Anatoljevicsünk valódi orosz útlevéllel igazolta magát. Különben meg: a passzportot Magyarországon látta a közjegyző, a cégalapító ügyvéd - őket senki semmikor nem vádolta közokirat-hamisítással.
Mivel Stadler nem értett (ma sem ért) a képekhez, származási bizonyítványt, "certifikátot" kért hozzájuk. Kapott is, Moszkvából, az Art Lux Galériától. ("Nem én értek a festményekhez, hanem a szakértők, s mivel ők azt mondták, amit, nekem semmiféle kételyem nem volt" - ezt már a bírósági tárgyaláson mondta Stadler.)
Az Art Lux Galériáról annyit tudni: létezik, de az oroszok szerint festményekkel kapcsolatos tevékenysége nincs a cégnyilvántartásban. A műbizonylatokat kiállító szakértők a szakmában (és a szakmán kívül) nem ismeretesek: ezt állapította meg két év múltán az orosz és a magyar rendőrség. (Azért ez a történet csak leírva ennyire kerek: eleinte az oroszok még ismerni vélték a galériát, sőt a képek egy részét is. Azt írták: lopott, körözött festmények. Később erre sohasem terjedt ki a figyelem, álláspontjuk a határozott tagadásra korlátozódott. Nincs, nem is volt ilyen. Hogy mi végre e változás, nem tudni.)
Az adásvételi szerződésben a Vex Kft. elővásárlási jogot kötött ki a képekre arra az esetre, ha Stadler valaha meg kívánna válni a festményektől.
Stadler cége a következő havi áfabevallásában szerepeltette a festményvásárlást, és a rutinszerűen megejtett tételes ellenőrzést követően rutinszerűen vissza is kapta a 205 milliós általános forgalmi adót.
A következő havi rutinellenőrzéskor viszont az adóhivatal gyanút fogott, és ez lett Stadler veszte. Szuperrevíziót rendeltek el. Az APEH roppant alapossággal bástyázta körül álláspontját: szakvéleményt kért művészettörténésztől. Ekkor derült ki: a képjegyzék nem üti meg a szakmai minimum szintjét, és nem tartalmazza az alkotások fényképeit sem.
Az ellenőrök a helyszínen meg akarták nézni a festményeket is. A nem akármilyen párbeszéd utólag imigyen rekonstruálható:
"Bemennénk megnézni a képeket" - mondták a revizorok.
"Kivételesen megengedjük" - mondták Stadler emberei a revizoroknak, majd elébük tettek egy hivatalos nyilatkozatot. "Ezt tessék itt előbb aláírni."
A revizorok nekiláttak elolvasni a dokumentumot: minden felelősséget vállalnak, azaz készek a teljes erkölcsi és anyagi kártérítésre, ha és amennyiben a rendkívüli értékű képeknek bármi baja esik, ami pedig - tekintettel arra, hogy különleges hőmérsékleten, speciális páratartalmat biztosítva tartják őket - abban a pillanatban bekövetkezik, amint a különszoba ajtaját kinyitják.
Az adóellenőrök úgy mentek el, hogy egyetlen pillantást sem vetettek a festményekre. A képeket látogatásuk másnapján visszavette a Vex Kft. Ekkor már csupán nettó 508,5 millió forintot értek. A Vex nemsokára meg is szűnt.
Előbb a rendőrség, később pedig a vádhatóság úgy találta: ez az egész úgy humbug, ahogy van. Fiktív ügyleteket játszottak fiktív szereplőkkel, ráadásul élő ember nem látta a képeket. Igaz, a nyomozás során kihallgattak két tanút, akik láttak részben kicsomagolt festményeket (nem voltak szakértők), illetve többen is láttak csomagokat (amikben akár a festmények is lehettek), ám tartalmukról nem volt tudomásuk.
(Annak a taglalásába, hogy elszámolható-e költségként művészeti alkotás megvásárlása - nem -, és hogy az alkotásnak a helye a mérlegben az eszköz oldalon van-e, amiből következően az eredmény-kimutatásban nem szerepelhet, most inkább nem mennénk bele: mérlegképes könyvelői tanfolyamon isteni téma. Amúgy a kereskedelmi tevékenység szerepelt a cég tevékenységi körei között, így Stadlerék eljárása pénzügyileg helyes volt: ezt máig sem vitatja senki.)
A történet jogi megítélése tehát korántsem egyértelmű: így is, de úgy is eshetett a nevezetes képvásárlás. Lehet, hogy fiktív volt minden: képek, eladó, lista, őrizet, számla stb. (Ámbár az APEH-tól visszakapott 205 millió forint nagyon is valóságos pénz volt.) Nem kizárható azonban az ellenkezője sem: mi van, ha valakik összeesküdtek Stadler ellen, s úgy szervezték a dolgokat, hogy megszívja? Akik így gondolkodnak, azt mondják: a Vex háromszázmillióval kevesebbet lökött vissza Stadlernek, ami ugyancsak szép summa.
Feldmájer Péter védőügyvéd azt mondta perbeszédében: "A hatóságoknak két évbe telt kideríteni, hogy az eladó - bizonyos Vexler - valódi, az orosz belügyminisztérium által kiadott, ám csalárdul szerzett útlevéllel igazolta magát. Ám elvárták volna, hogy Akasztón Stadler ezt rögtön tudja."
(MaNcs, XIII. évf. 05. szám, (2001.02.01.)
A Stadler-dosszié - II. rész:
Nullszaltó
Aképügylet után elrendelt szigorított vizsgálatok nyomán az APEH nemhogy visszautalt volna egy fillért is, hanem követelt, mégpedig milliárdokat. Stadler máig állítja: nem ő tartozott az adóhivatalnak, hanem az APEH neki.
A szuperrevíziót személyesen az APEH elnöke rendelte el; az APEH-értesítőben megjelent hivatalos közlemény ötmilliárdon felülire tette a Stadler Kft.-vel szembeni adóköveteléseket (amelyek 1997-re a kamatokkal együtt már a hétmilliárd forintot is meghaladták). A Stadler-cég működését jórészt a Corvin Bank finanszírozta (csaknem négyszázmilliós hitelt nyújtott); e követelését a bank később eladta az érdekeltségébe tartozó 2S (ejtsd: kétes) kft.-nek.
Eközben lejátszották a szokásos állam-privát szektor meccset is. Az állam (az APEH képében) meghirdette árverésre a Stadler Kft. legértékesebb vagyontárgyát, az akasztói stadiont, ezt azonban az üzleti szféra (2S) rendre meghiúsította. Eredetileg az adóhivatal juthatott volna hozzá követelései egy részéhez, ám a felszámolás révén - tekintettel arra, hogy először a jelzáloggal biztosított adósságokat rendezik - csupán a befolyó pénz áfája kerül vissza az államkasszába (akkori, 1997-es becslés szerint: 25-30 millió forint).
Végső soron mindenki bukott: kiváltképp persze a birodalom, de hát addigra az amúgy is romjaiban hevert.
Erős kezdés
Az APEH, miközben a maga területén rendezni igyekezett a számlát Stadlerrel, büntetőföljelentést is tett (adócsalás és társai), s a rendőrség megkezdte a nyomozást. Az eljárásnak, már amennyire ezt egyáltalán tudni lehet, nyílt, titkos és még titkosabb elemei voltak: a hatóságoknak bizonyítékok kellettek. Akasztón például máig tényként kezelik, hogy a Stadler József biztonságára ügyelő hivatalos rendőri szupercsapat egyik szupermenjének különleges felhatalmazása egy (nőnemű) ügyintéző elcsábítására is kiterjedt: a művelet sikere a helyi folklór szerint nagyban hozzájárult bizonyos részletek pontosításához.
A Bács-Kiskun Megyei Fő-ügyészség 1997 közepére készítette el vádiratát, amelynek alapján Árvay Istvánné tanácsa 1997 őszétől folytatta a pert Stadler József és nyolc társa ellen. A vád szerint "a Stadler József egyszemélyi irányítása alatt álló Stadler Kft. 1992 vége és 1994 augusztusa között Hrubi Gyula főkönyvelő közreműködésével folyamatosan és jogosulatlanul igényelt vissza általános forgalmi adót (1) az APEH Bács-Kiskun Megyei Igazgatóságától, valamint ugyancsak folyamatosan és jogosulatlanul jelentősen nagyobb összegben igényelt mezőgazdasági és élelmiszeripari exporttámogatást (2), mint amire tényleges exportja révén jogosult lett volna; nem tett eleget társasági adófizetési kötelezettségének (3), könyvelésében fiktív kiadások elszámolásával, az adóhatóságot megtévesztve, a társaság kimutatott nyereségét csökkentette; a Stadler Kft. könyvelése, mérlegei, a társaság valós gazdasági helyzetének áttekintését, illetve ellenőrzését meghiúsították" (4).
A per kétségkívül legnagyobb szenzációja az volt, hogy a harmadrendű vádlott visszavonta a vallomását, holott a vád sok mindent erre alapozott. Pergel Nándort előbb tanúként, később azonban már gyanúsítottként hallgatták ki (le is tartóztatták). Pergel kanadai állampolgár, ám ezt a rendőrségen nem akceptálták, sőt fél évre bent akarták fogni; szavai szerint ettől kiborulva vallott terhelően Stadlerra, minekutána a hatóság nyomban szabadon is engedte, mi több, az is beugrott nekik, hogy Pergel valóban kanadai állampolgár.
Határozatok
Az ítélet 1998. április 21-én (az országgyűlési választások kampányának hajrájában) valóságos bombaként robbant.
Stadler Józsefet lényegében minden pontban bűnössé nyilvánítva, kilencévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, külön hangsúlyozva, hogy összességében több mint 2,2 milliárd forintos kárt okozott. Az ügyész, aki eleve a kiszabható leghosszabb szabadságvesztést indítványozta, súlyosbításért föllebbezett.
Stadler, aki felmentésében bízva mosolyogva érkezett a tárgyalóterembe, zokogva búcsúzott három gyermekének anyjától, és bilincsbe verve, két foglár kíséretében távozott.
Mindenki föllebbezett: Stadlerék felmentésért, az ügyész súlyosbításért. Az ítélet megosztotta az érdeklődő közönséget: kilenc évet gyilkos is ritkán kap, s ha tényleg áll is valamennyi vádpont, Stadler mégiscsak áfacsaló - így kommentált az egyik oldal. (A messzi - 86 km - főváros médiaemberei, akik a Stadlerről szóló cikkek közül se mindegyiket olvasták, a "vidéki", "gazdasági ügyekben feltűnően gyakorlatlan" bírónő "túlkapásáról" beszéltek, és finoman utaltak arra, hogy a védelem is lehetett volna erősebb. Ami az utóbbit illeti: a Kecskeméten zajló perben Stadler védője a város alighanem legismertebb ügyvédje, Feldmájer Péter volt.)
Csak ne érzelegjünk: a Stadler-stadion áfacsalásból épült, az én, a te, a mi pénzünkből, nehogy már jutalmat érdemeljen egy ilyen szélhámos - ezt mondták mások, akik külön fölrótták Stadler bunkó bírósági viselkedését.
Stadler József a tárgyalóteremben sem hazudtolta meg önmagát: "Hát nem otthon felejtettem megint a szemüvegemet!" - replikázott a bírónőnek, aki azt kérte, ugyan olvasna el néhány dokumentumot. Stadler odasasszézott a pulpitushoz, és orrára biggyesztette a bírónő okuláréját. Ezt megcsinálta egy héten kétszer is anélkül, hogy egyetlenegy alkalommal engedélyt kért volna.
A Legfelsőbb Bíróság (LB) felülvizsgálta az ügy iratait, a benyújtott fellebbezéseket, és az elsőfokú eljárás megismétlésére utasított. Az LB lényegében elfogadta a védelem észrevételeit, s több pontban szabálytalanságot (nem volt minden egyes tárgyalási napon ott mindenki, akinek kötelezően ott kellett volna lennie), iratellenességet, illetve bizonyítatlanságot állapított meg. Stadler szabadlábra helyezését indokolva az LB arra is utalt, hogy jelentősen szűkülhet a bűnösség köre, következésképpen a várható büntetés is.
Így hát 2000 októberében megkezdődött a Stadler-per újrajátszása.
Gazdálkodj okosan!
Beszéljünk részletesebben a per voltaképpeni tárgyáról.
1. Módszertan
Jogosulatlan áfa-visszaigénylés. A vád szerint ezt két módszerrel csinálták: (a) nem is létező cégek fiktív kibocsátású számláival, (b) valódi, ámde ekkora üzletekre alkalmatlan cégecskék közbeiktatásával, az eredeti ár sokszorosát feltüntető számlákkal (terminus technicus: átfuttatás). Kárérték: 740,3 millió Ft.
Exportszubvenció (c). A vád: Stadlerék a "kétszámlás trükköt" alkalmazták: ugyanazzal a sorszámmal egy kis és egy nagy összegű számlát írtak, és az állami támogatást a nagyobbik összegre igényelték/kapták meg. (A vád szerint volt egy harmadik, legkisebb összegű számla is, ezt a célországbeli vevő kapta volna, nyilván azért, hogy a lehető legkevesebb vámot fizesse.) Kárérték: 416,8 millió forint.
Társasági adó csökkentése (fiktív költségszámlák) (d). Vád: Stadler létező és fiktív keleti cégektől hamis számlákon "tudáscsomagokat" vett, illetve piackutatást végeztetett, reklámoztatott, majd ezeket a kiadásokat költségként elszámolva, csökkentette cégének nyereségét, így kevesebb adót fizetett. Kárérték: 1 milliárd 112 millió Ft.
2. Gyakorlat
(a) Fiktív adásvétel. Leonardo da Vinci és egyéb alkotók 22 festménye (erről bővebben lásd a múlt heti részt).
(b) Átfuttatás. "X" Bt. 971 ezer forint értékben 155 288 db kozmetikumot importált, majd "Y" Kft.-nek adta el a cuccot nettó 41 millióért. "Y" Kft. (Stadler, illetve főkönyvelője kérésére) továbbértékesítette az árut "Z" Kft.-nek nettó húszmilliós áron; "Z"-től immáron 147,5 millióért (plusz áfa) "W" egyéni vállalkozó (azóta meghalt) vette meg és adta el Stadler cégének a kozmetikumot 149 millió + 37,3 millió áfáért. Az áfát - voltaképpen erre ment ki az egész játék - az APEH annak rendje s módja szerint visszautalta Akasztóra. "Y" Kft. a vád szerint nem csinált semmit, "W" egyéni vállalkozónak pedig még könyvelése sem volt, áfát meg pláne nem fizetett: Stadlerék kiadási pénztárbizonylata (hogy tudniillik a cégtől "W" készpénzben fölvette volna a bruttó 186 352 800 forintot) tehát kamu. (Ugyanezen receptre készült több más cipő- és kozmetikumügylet is más szereplőkkel).
(c) Exportszubvenció. Egy franciakockás füzet rejti a tényleges (első) vételi árat. Exportszámla külföldre: a célország hatóságainak szól, a beszerzési árat sem éri el. Támogatásigénylő számla a magyar hatóságoknak (sorszáma azonos az előzőével): sokszorosan, alkalmanként húsz-huszonkétszeresen meghaladja a beszerzési árat.
(d) Fiktív költségszámlák. Főként orosz cégek "tudáscsomagokat" értékesítettek a Stadler Kft.-nek, illetve marketingtevékenységet és piackutatást végeztek olyan piacok vonatkozásában, amelyekkel Stadlernek nem volt semmilyen üzleti kapcsolata. A vád hét számlát konkrétan is említ, majd így összegez: a 2,4 milliárdos összértékű költségszámlák elszámolásával az akasztói vállalkozó 989,5 millióval csökkentette a befizetendő társasági adót.
Stadler mondja
Stadler mindvégig azt hangoztatta: semmi sem úgy igaz, ahogyan azt az ügyészség állítja, és ő ezt be is fogja bizonyítani. A per tavaly őszi újrakezdésekor nem kevesebbet állított: elkészült a legújabb könyvszakértői vélemény, amely őt (vagyis ártatlanságát) igazolja.
Képvásárlás. ´ ugyebár juhász, nem ért a művészethez. Ezért kért certifikátot. Bizniszt szimatolt az ügyben, de nem jött be, istenem, van ilyen. A pénztárkönyv, a kiadási és a bevételi bizonylatok, azaz minden azt bizonyítja, hogy a képek árát kifizette, és tanúk is vannak, akik látták a festményeket. A képek persze akár hamisítványok is lehettek: de hát nincs üzlet kockázat nélkül, ugye.
Átfuttatás. Lehetséges, hogy a tranzakcióban mások követtek el hibákat (például úgy, hogy ők nem fizették meg az áfát). De ő, Stadler igazoltan kifizette a nagy összegű, áfával növelt vételárat (ott a pénztárkönyv), tehát jogosan kérte vissza az áfát. Hol itt a gond?
Exportszubvenció. A támogatás kiutalásának feltételeit bizonyíthatóan teljesítette, amennyiben az árut dokumentálhatóan kivitte az országból, és az érte járó összeg (megvannak a banki bizonylatok) befolyt a számlájára, majd ennek alapján kérte a támogatást. Azaz minden rendben történt. Annak a ténynek, hogy két darab, egy kisebb és egy nagyobb összegű számla készült (nem mellesleg: semmiféle bizonyíték nincs, hogy ő erről tudott volna), Magyarországon nincs jelentősége (a nagyobb összeg az "igazi", az folyt be a számlára). Az pedig, hogy a külföldi üzletfél netán "olcsósította" az ő vámfizetését, nem az itteni hatóságokra tartozik.
Fiktív költségszámlák. Eleve nem fiktívek, hiszen a pénzt - 37 millió dollár - átutalták a külföldi eladóknak, az erről szóló bizonylatokat új bizonyítékként becsatolták. A cégek sem lehettek fiktívek, hiszen az orosz rendőrség hosszú levélben sorolta gaztetteiket: aki nem létezik, az rosszat sem csinálhat. Tudáscsomag: a keleti biznisz nem olyan, mint a nyugati; mások a normák. A tudáscsomag voltaképpen nem más, mint az ottani üzletet jól ismerő vagy kézben tartó csoport garanciája, hogy az árura szükség van, a vevő fizetőképes, a szállítmány megérkezik, a sofőrt nem ölik meg. Tény: Stadler-szerelvény még Belső-Szibériába is mehetett, a megrendelők előzékenysége folytán páncélvonatos biztosítással. Tény: az áru odaért, a pénz meg ide. Mi a probléma?
(Közjáték: "Mekkora volt a legnagyobb üzlete?" Stadler a bírósági folyosón megvonja a vállát, nem válaszol. "Mégis. Egymilliárdos?" Fejét rázva legyint: "Olyanból sok volt. Egymilliárd? Ugyan má´!")
Megyen az idő
Stadler József 1998. április 21-től 1999. június 21-ig 14 hónapot töltött előzetes letartóztatásban. Fogva tartásának színhelye a kecskeméti börtön volt: eleinte egy-, később, saját kérésére, többszemélyes zárkában múlatta a napokat. Kivételes rabnak számított, akit ismert emberek (például Puskás Öcsi) látogathattak meg.
Az újrakezdett perben sok minden más az előző eljáráshoz képest.
Új a bíró. A folyosón terjengő szóbeszéd szerint "meg kell védenie a megyei bíróság becsületét". Értsd: az első ítélet megerősítendő.
Új az ügyész.
Stadler Józsefet Feldmájer Péter mellett (akinek végső soron a vállalkozó az újratárgyalást köszönheti: föllebbezésének úgyszólván szó szerint helyt adott a Legfelsőbb Bíróság) egy ideig Kocsis Attila is védte: utóbbi november 24-én lemondott e feladatról. Kocsist a helyi közvélemény rendőr ezredesként, Bács-Kiskun megyei rendőr-főkapitányként ismerte meg; tevékenysége épp Stadler fénykorára esett.
Az a Stadler, akit sofőrje manapság szállít be a bírósági tárgyalásra, nemigen hasonlít régi önmagára.
Lefogyott.
Panaszkodik az egészségére: cukorbeteg lett, hasnyálmirigy-problémákkal küzd (leszázalékolása folyamatban).
Három gyermekének anyja - húsz év után - otthagyta (köszöni szépen, jól van: Kiskunhalason működtet egy hotelt és vállalkozói klubot az új párjával). Stadler a "kutyaharapást szőrével" elv alapján orvosolta a csalódást: egy hónaljig érő combú, 22 éves ukrán szőke bombázót csábított el, akinek a portréját Stadler most festeti (természetesen olajban).
Életkörülményei, különösen ahhoz képest, amiben már része volt, hagynak kívánnivalót maguk után. Bruttó ötvenezret keres a Stad-Ker Bt.-nél, ahol az "irodában tevékenykedik": megpróbálja fenntartani a stadiont. Barátságos meccset éppúgy szervez, mint lakodalmat vagy szépségversenyt. (A tárgyalásfolyam elején elmondta a bírónőnek, hogy mindebből többmilliós bruttó jövedelme származik: hogy mennyi a nettó, azt nem tudni.)
Közeg
A per még hónapokig eltart: a legoptimistább becslés nyárra teszi az ítélethirdetést, a legtöbben azonban úgy vélik, ősznél előbb semmi sem történik. A média érdeklődése (hiába, Kecskemét nem a főváros) mára a minimálisra csökkent.
Hogy mi lesz a vége, nem tudni. Az azonban figyelemre méltó, hogy miközben - úgy általában - a gazdagot utálják ebben az országban, addig Stadlert Akasztón (ott, ahol a legjobban ismerik) már-már a legnagyobb embernek tartják, aki közmegbecsülésnek, sőt közszeretetnek örvend.
Legendáját a Leonardo-ügy rongálta meg legjobban. Rajtavesztett a fickó, gondolták sokan. Az 1998-as ítélet a kilencévi szabadságvesztésről azonban mindenkit elképesztett.
Hogy mára a közgondolkodás megváltozott (ami persze a majdani ítéletet aligha befolyásolja, s ez így van rendjén), abban persze Stadleren kívüli tényezők játszották a döntő szerepet.
A Tocsik-ügy.
Kaya Ibrahim. Meg Josip Tot.
A soha le nem bukó olajosok.
És a többi hasonlók.
Ezért van az, hogy Stadlert többnyire ab ovo nem bűnösnek tekintik. Igaz, ma született báránynak sem. Inkább áldozatnak.
Pedig: a tündöklés és bukás, az Utolsó vacsora meg a többi "üzlet", mindezek hivatalos és népi megítélése - ez így együtt az 1989 utáni Magyarország egyik leghívebb lenyomata.
(MaNcs, XIII. évf. 06. szám, 2001.02.08.)
A Stadler-dosszié újabb fejezete
Hidd el ezt a levelet!
A Világgazdaság a múlt héten egy rövid írásban nyilvánosságra hozta: több száz hasonló iromány létezik. A közlés másnapján az ügyet eredetileg útjára indító Magyar Nemzet is előrukkolt a maga változatával (persze a Világgazdaság közlésére nem hivatkozott), aztán beszállt a Duna tévé is, de - mondhatni: természetesen - azzal egyikük sem foglalkozott, hogy nemcsak szocialistáknak szóló, hanem fideszesek segítségét kérő levelek is vannak. A Fidesz választási kampánya a jelek szerint tehát megkezdődött; és az ilyesfajta hadjáratokat soha nem a valósághoz való ragaszkodás jellemzi. Most sincs ez másképp. AStadler-per új, újabb és legújabb fejleményeiről beszámolva több megoldás közül választhatunk.
1. Dönthetünk úgy, hogy a milliárdos adó- és áfacsalással vádolt akasztói vállalkozó történetét tényszerűen tárjuk az olvasó elé. (Lásd: A Stadler-dosszié I-II., Magyar Narancs, 2001. február 1. és 8.)
2. Nem kizárt azonban az a megközelítés sem, amely az ügyet politikai vendettaként ábrázolja; újabban ennek vagyunk a tanúi. (Erről lásd: Az utolsó vicsora, Magyar Narancs, 2001. március 1.)
Az 1. pontban vázolt alapkérdésre - bűnös-e Stadler József a terhére rótt cselekmények elkövetésében - a bírósági ítélet ad majd választ. Arról a (nem Leonardo da Vinci által festett) freskóról azonban, amely Stadler Józsefet űzött vadként ábrázolja (2. pont), viszonylag egyszerűen véleményt mondhatunk - ehhez elegendő ismerni a tényeket.
Idegen tollal
A Magyar Nemzet címet viselő polgári napilap 2001. március 24-én ezt írta: "Stadler (...) korábban számtalan nyilatkozatot tett azzal kapcsolatban, hogy ügyében politikai döntés született. Lapunknak adott interjújában kitért arra, hogy még a Horn-kormány alatt különböző MSZP-s vállalkozásokkal került szembe a külföldi, egyebek mellett ukrán piacokért folytatott harcban. Véleménye szerint ezt követően indult ellene eljárás, majd ítélték első fokon példátlanul szigorú, kilencéves börtönbüntetésre."
Hm.
Stadler 1988-ban alakította meg a nevét viselő korlátolt felelősségű társaságot. A cég forgalma 1990-től lendült fel, 1991-ben 500 milliós, 1993-ban pedig 12-13 milliárd forintos árbevétel szerepelt a könyvekben, 1994-ben azonban már csak 4 milliárd. A hirtelen megugrás és a váratlan visszaesés okaként a vádirat azt mondja:
1. A cég 1992 vége és 1994 augusztusa között "folyamatosan és jogosulatlanul igényelt vissza általános forgalmi adót az APEH Bács-Kiskun Megyei Igazgatóságától, valamint ugyancsak folyamatosan és jogosulatlanul jelentősen nagyobb összegben igényelt mezőgazdasági és élelmiszer-ipari exporttámogatást, mint amire tényleges exportja révén jogosult lett volna. Nem tett eleget társasági adófizetési kötelezettségének sem. Könyvelésében fiktív kiadások elszámolásával - az adóhatóságot megtévesztve - a társaság kimutatott nyereségét csökkentette."
2. Konkrétabban: a nevezetes "festményvásárlás" 1993. november 15-20. között történt. A Stadler-Deésy közötti milliárdos parfümügylet időpontja 1993 novembere és decembere, illetve 1994 februárja. 1993-1994-ben folyt az "exportbiznisz" is (1993-ban a vádirat szerint Stadler vevői mindössze 60,4 millió forint értékű számlát fogadtak el valójában, ám a mérlegben több mint 1,2 milliárdos export szerepelt, s erre 233 milliós állami szubvenciót vettek föl Akasztón). A fiktív költségszámlák értéke 1993-ban összesen 4,3 milliárd forint volt.
Történelemóra
1990-től 1994-ig Magyarországon az MDF-kormány volt hatalmon Antall József, illetve Boross Péter miniszterelnök vezetésével.
Az APEH Stadler Józsefet 1994 legelején (a Leonardo da Vinci-freskó áfa-visszaigénylése kapcsán elrendelt szuperrevízió után) jelentette fel, vizsgálatokat azonban már 1993 nyara óta végeztek Akasztón. Az az állítás tehát, hogy Stadlert a Horn-kormány idején - ráadásul a szocialistákkal folytatott küzdelem után - kezdték üldözni, nem fedi - nem is fedheti - az igazságot.
Stadler működése során folyamatosan igyekezett megnyerni a hatóságok jóindulatát - sikertelenül. ´ maga nyilatkozta többször: 1993 nyarán meghívta magához az APEH elnökét (a valóságban az akkori megyei adóhivatali igazgatót), bemutatta birodalmát, s megkérdezte tőle: baj lenne-e, ha a rákövetkező évben megtöbbszörözné exportját. Válasz gyanánt másnap beállítottak hozzá a revizorok; ez a húzás tehát nem jött be.
Stadlernek 1993 végére, 1994 közepére föltehetően elege lett abból, hogy az (MDF-hatalom) adóhivatal(a) minden egyes egérlyukba benézett Akasztón. Erre persze ezredszer is ugyanazt lehet mondani: aki egymilliárd forintért Leonardo-freskót vásárol, az ne csodálkozzék, ha rászabadulnak a nyomozók.
Nem az lett volna (lenne) a közbotrány, ha nem jönnek?
Stadlert úgy beállítani, illetve kontroll nélkül hitelt adni a perelt vállalkozó ama legújabb véleményének, hogy ő egyik vagy másik politikai pártnak lett volna a híve vagy éppen az ellensége, és ennek "bizonyítékaként" X-hez vagy Y-hoz írt leveleket mutogatni, sok mindent jelenthet: például azt, hogy kétségkívül beköszöntött a 2002-es választások kampánya, amelyben semmi nem számít, a tények a legkevésbé.
Gondolatkísérlet
A Magyar Nemzet mellett a Duna tévé is beszállt az oknyomozásba, miszerint újabb, ezúttal nem egy Stadler által írt levél "bizonyítja" azt, hogy Stadler "pontosan tudta, melyik párthoz kell fordulnia".
Világos, ugye?
Nézzük: a levelek legkorábban 1998-ban keletkeztek. A Stadler-birodalom ekkorra összeomlott; befejeződött a rendőrségi nyomozás, és az ügyészségi vádindítvány nyomán a bíróságon javában folyt a büntetőper, amely első fokon kilencévi börtönnel és teljes vagyonelkobzással zárult. Megindult továbbá a Stadler Kft. felszámolási eljárása is: az adóhivatali követelések összege kamatostól ekkorra meghaladta a hétmilliárd forintot. (Olykor nem ártana arra is gondolni, ez a köz kasszájából hiányzott, más szavakkal: a mi pénzünkkel lógtak meg.)
Ha valamivel teli lett Stadler töke, az - legalábbis az elemi logika szerint - a szocialista hatalom lehetett, amely véglegesen elzárta az áfacsapot.
Ha bizonyíték az, hogy Stadler az MSZP-hez fordult (valójában Hámori Csabához és Balogh Ernőhöz, a Balo Kft. két ügyvezetőjéhez, de ezt most hagyjuk figyelmen kívül), akkor épp annyira bizonyíték a 80-as számú levél is, amelyben az új kormánytól remél segítséget. Stadler ebben Sáfrán Máriát (gyermekei anyját) kéri: hívja át Pali bácsit, a porcelánost, és ő hívja le a stadionba (vezetéknév) Kálmánt, aki (idézet következik) "nagy barátja a (keresztnév)-nak, ő fog kapni a (keresztnév) kormányban valamilyen pozíciót, azt hiszem, a sport területén. Ez biztos tud segíteni."
Hoppá. Akkor most hogy is van ez?
Továbbá: bizonyít-e bármit, hogy egy másik - kézírásos, dátum, sorszám és aláírás nélküli - "kérelem" így kezdődik: "kérném az új kormányt, szíveskedjék zárolni minden velem kapcsolatos ügyiratot" (a kétoldalas irományban amúgy ártatlanságát bizonygatja, illetve két év alatt minimum tízezer munkahely teremtését vállalja, rengeteg üzem beindításával).
Na de itt az újabb Nagy Sztori: a König-Wien Kft. ügyvezetőjének 1994. szeptember 8-án kelt levele Kósáné Kovács Magdához. (Ezt nyomatta a Duna delej is.) Az ügyvezető közbenjárást kért a "Stadler Kft. ellen folyó méltánytalan és önkényes rendőrségi, illetve adóhatósági eljárások megszüntetésében". A levélíró tehát tudta (amit rajta kívül még több millióan), hogy abban az időben Kósáné Kovács Magda volt Magyarországon a munkaügyi miniszter. A kérdés innentől az, hogy Kósáné Kovács Magda miniszterként tett-e az ügyben bármilyen törvénybe ütközőt. Egyáltalán: bármit. (Föltehetően a Munkaügyi Minisztérium irattárát nem darálták be: úgyhogy roppant kíváncsiak lennénk Kósáné válaszára.)
És még egy érdekesség: amilyenek a magyarhoni véletlenek, Kósáné éppen akkor keveredett gyanúba Stadlerrel, amikor az MSZP a kétharmados támogatást igénylő (és a Fidesz számára fontos) egyházitörvény-módosítástól visszalépett. (A képviselő asszony a téma "felelőse" a pártban.)
Leves, mákosnudli
Tegyük föl: minden egyes Stadler-levél megérkezett a címzettekhez: megkapta a magáét Hámori Csaba is meg Orbán Viktor is.
Normális ember (tehát az, aki a tényekből indul ki, következtetéseit e tényekre alapozza, tehát nem pártszerűen, hanem logikusan gondolkodik) eleve kétkedve nyúl Stadler bármilyen dolgához: nem utasítja el rögtön, de nem is veszi készpénznek.
Amilyen baromság lenne Stadlert szocialistának tekinteni, épp akkora marhaság lenne lefideszesezni. Stadlernek a mindenkori hatalommal volt és van baja. És nem politikailag. Hanem mert beleköptek a levesébe: följelentették a Leonardo da Vinci-freskóval kapcsolatos milliárdos ügylet miatt. (Az ő szájából mindez úgy hangzik: nem hagyták, hogy tízezreknek adjon munkát).
Ennyi a történet. És annyi pártpolitika sincs benne, amennyi egy mákosnudliba szorul.
Ballai József
Levelező tagozat
Stadler József maga beszélt leveleiről e sorok írójának. "Körülbelül háromszázat" írt levél- és börtönpapírra, némelyiket sorszámmal, némelyiket a nélkül. A szám azonosításra szolgált: egy füzetben jegyezte, hogy például a 22-es levélben ügyvédjét arra kérte: keresse föl X-et, aki Z ügyben a mentőtanúja lehet.
A levelek egy részét közvetlenül Sáfrán Mária (három gyermekének anyja), egy másikat a könyvelője, harmadik csoportját pedig védője, Feldmájer Péter kapta.
Arról, hogy mi lett a sorsa az első két csoportba tartozó iratoknak, nincs hitelt érdemlő információnk (hacsak annyi nem: az eredetileg Sáfrán Máriának átadott, de Hámori Csabának és Balogh Ernőnek írt levelet a Magyar Nemzet címet viselő újság közölte; nem tudni viszont, az eredeti címzettekhez eljutott-e, s ha igen, hogyan: postán avagy személyesen kézbesítve). Az ügyvéd arról tájékoztatott: minden egyes levélről másolatot készített, s csak azután továbbította őket (többségük Sáfrán Máriának szólt), miután megbizonyosodott arról, hogy nincs bennük semmi törvénybe ütköző.
Stadler szóbeli felhatalmazásával élve betekintettünk a levelekbe; a legmagasabb sorszámú a 83-as volt (dátuma VI. 12. - nyilvánvalóan 1998-ból), ám azonos számozásúból több is akad.
Néhány példa:
31. (VI. 5.): orosz közjegyző előtt tegyen jognyilatkozatot az exporttámogatás igazolására egy vevő;
32. (VI. 5.): volt főkönyvelője (a per másodrendű vádlottja) menjen el a Vex Kft. irodájába, hátha talál valamilyen bizonyítékot;
51. (VI. 10.): nézzenek utána, mennyi pénzt utalt át a Magyar Labdarúgó Szövetségnek.
A per folytatódik
A leveleknek semmi közük a perhez, annak lefolyását semmilyen módon nem befolyásolják.
A perrendtartás szabályai szerint az ügy a tárgyalóteremben zajlik; az a tárgya, amit a vád tartalmaz, márpedig a vádiratban nincsen sem politikai szál, sem semmilyen levél, sem Hámori Csaba, még csak Balo Kft. se, nem is beszélve pártokról: nincs szó sem MSZP-ről, sem MDF-ről, sem Fideszről.
Csak áfáról, adóról. Meg stiklikről, sok milliárd forintos nagyságrendben.
A tárgyalóteremben a dolgok egy úthenger lassúságával és megállíthatatlanságával haladnak előre: a beidézett tanúk próbálnak visszaemlékezni a majdnem egy évtizede történt eseményekre meg saját korábbi vallomásaikra.
A gyanúsítottakat és a tanúkat kihallgatták a rendőrségen, a nyomozás során; ekkor vagy feltáró, beismerő vallomást tettek, vagy letagadtak mindent (netán visszavonták korábbi feltáró szavaikat). Ott vannak azután a bírósági jegyzőkönyvek is, amelyek az 1997/98-as első fokú eljárás vallomásait őrzik. Minden gyanúsítottnak mindenkor jogában áll, hogy megtagadja a vallomást (erre nem is kötelezhető), de ha mond bármit, az fölhasználható ellene. Vissza is lehet vonni a vallomást, ám ez a bíróságot nem kötelezi semmire: az is egy dokumentum, amit vagy figyelembe vesz, vagy nem.
Az utóbbi napokban két - mondjuk így - érdekesebb fejlemény következett be. Meghallgattak egy tanút (ő a korábbi eljárás idején beteg volt, akkor tehát kimaradt a szórásból), akit Pergel Nándor (harmadrendű vádlott) kért föl olyan cégek felhajtására, amelyek hajlandóak magasabb értékről szóló számlát adni (s ő hajtotta fel a Torgyán-féle kazettaügyben elhíresült Deésy Géza Déssex nevű kft.-jét), amiért is Stadlertől jutalék járt Pergelnek, Deésynek és persze a tanúnak. Nos, a tanú most nem emlékezett semmire, a Gyorskocsi utcában tett (amúgy hitelt érdemlő aprólékosságú) vallomásáról pedig azt mondta: ő ilyet soha nem mondott, a minden oldalon ott lévő aláírása pedig "hasonlít, de nem olyan", mint az övé. Stadler, Pergel és Deésy egy emberként közölte, hogy tényleg, a vallomás nem is lehet igaz (Stadler és Deésy - akik korábban alig köszöntek egymásnak - ezek után látványos, fotósoknak való kézfogással parolázott az utcán). Ha a bíróság elfogadja az új vallomást, akkor Stadler, Pergel, Deésy és a többiek szénája jobban áll, mint egy héttel ezelőtt. (A bíróság mindenesetre fölhívta a figyelmet: azt állítani, hogy a vallomás nem igaz, az aláírás nem igazi, akár a hamis vád tényállását is kimerítheti, amiért nagyobb büntetés jár, mint a hamis tanúzásért).
Továbbá.
A sok sofőr közül, akik mára természetesen elfelejtették a részleteket, az egyik mégis megerősítette korábban tett vallomását (tartozunk az igazságnak azzal: úgy tűnt, mintha valami oknál fogva haragudna Stadlerre). Szavai szerint bevett gyakorlat volt a kettős-hármas számlázás Akasztón, a konkrét lebonyolításban többször részt vett Sáfrán Mária is. Stadler egy franciakockás füzetben tartotta nyilván az ügyleteket. Az első ár az üzlet igazi értékére vonatkozott, a második ár (amely a beszerzési árat sem érte el) a célország hatóságainak szólt, a harmadik (amely esetenként 20-25-szörösen meghaladta a vételárat) az exporttámogatás, azaz százmillió forintok igénybevételére szolgált.
Amíg e csapot el nem zárták.
(MaNcs, XIII. évf. 13. szám, 2001.03.29.)
A Stadler-ügyről a Magyar Narancsban megjelent e három írásáért (A búsuló juhász, Nullszaltó, Az utolsó vicsora) Ballai József nyerte el a Philip Morris Magyarország Minőségi újságírásért pályázatának 2001. február havi díját. A nyertes cikkek utánközlésben a Tallózóban és a Magyar Sajtó című szaklapban jelentek meg.
Stadler József szabadon
Korunk hőse
Stadler József újra szabad; a hírt 2005. január 23-án röpítette világgá a média. A nagyérdemű tájékoztatása azóta is folyamatos.
Az egykori MD-2940-es elítélt - oldalán új, fiatal barátnőjével - a legnézettebb tévéshow-k sztárja, az általa létrehozott alapítvány számlaszámát a közszolgálati adón sugározzák, a kereskedelmi csatorna arra büszke, hogy exkluzív jogot szerzett tudósítani a körmös-pacalos-réteses szabadulópartiról. Eközben Barra István, a Stadler Kft. "fa." (felszámolás alatt) felszámolója a Narancs egyetlen kérdésére volt hajlandó válaszolni: a céggel szembeni jogos követelések összege meghaladja a 10 milliárd forintot.
Visszapillantó tükör
Stadler József 1988-ban, egymillió forintos törzstőkével hozta létre a nevét viselő, bel- és külkereskedelemmel foglalkozó korlátolt felelősségű társaságát. A cég eleinte főleg belföldi kereskedésből élt: mintegy 5000 boltot látott el, és szinte mindennel foglalkozott, amiben fantáziát látott. Megvette például - egy tételben - a feloszlatott munkásőrség vegyvédelmi fölszerelését, valamint a felszámolás alatt álló konzervgyárak készleteit. A Stadler Kft. 1990-től szállítmányozással is foglalkozott. Eleinte csak egyetlen kamionnal, ám hamarosan bővítette a gépparkot; a fénykorban, 1993-ban 42 saját (többnyire Mercedes) nyerges vontatóval rendelkezett. A társaság csúcséve 1993 volt, amikor 10 ezer kamionnyi Stadler-áru hagyta el Magyarországot. A cég főként Ukrajnába, Oroszországba és Romániába exportált konzervipari termékeket, üdítőt, sört, bort, pezsgőt, miegymást. A kft. a 125 millió dolláros külkereskedelem mellett Magyarországon is egymilliárd forintos árbevételt ért el; forintban kifejezve az összforgalom elérte a 12-13 milliárdot.
1993 decemberében Stadler József 22 festményt vásárolt, például Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festményét. Az igazi Utolsó vacsora 1498-ben készült, és máig a milánói Santa Maria delle Grazie refektóriumának a falán látható. A festménycsomagért Stadler két részletben fizetett, szokás szerint készpénzben, összesen 820 483 600 forint plusz 205 120 900 forint áfát. A pakk eladója a Vex Kft. volt, amelyet Budapesten, 1993. november 15-én alapított Szergej Anatolevics Vexler orosz állampolgár. A tranzakciót rögvest a cégalapítás után, november 15-20. között bonyolították le, később azonban az orosz rendőrök arról tájékoztatták magyar kollégáikat, hogy Sz. A. Vexler névre és a megadott lakáscímre hatóságaik soha, semmilyen útlevelet nem adtak ki. A képekhez adott certifikátot az a moszkvai Lux Galéria állította ki, amely létezik ugyan, de festményekkel kapcsolatos tevékenysége nem regisztrált, műbizonylatokat kiállító szakértői nem ismeretesek. Stadler cége a következő havi áfabevallásában szerepeltette a festményvásárlást, és a rutinszerűen megejtett tételes ellenőrzés után rutinszerűen engedélyezték a 205 milliós általános forgalmi adó visszautalását. A következő havi rutinellenőrzéskor viszont az APEH gyanút fogott. Meg akarták nézni a helyszínen a festményeket is, ám erre mégsem kerülhetett sor. Nyilván abszolúte véletlen, hogy látogatásuk másnapján vette vissza (és szűnt meg működni) a Vex Kft. mindössze 508,5 millió forintos nettó áron a képeket. Némileg előre szaladva: a festményügyben a Legfelsőbb Bíróság ítélete Stadlert nem marasztalta el.
A dominó eldőlt, a vizsgálat megindult.
Stadler József ekkorra - nem csak az üzletei miatt - híressé vált. Beletenyerelt a fociba, és a semmi közepén, a 3500 lelkes Akasztón felhúzott egy stadiont a Stadler FC-nek. A birodalom központjában a legdrágább Mercedesek parkoltak. Futárok indultak tíz- és százmilliókkal - a legtöbb üzletet, az akkoriban szokásos módon, készpénzben rendezték.
Stadlert ez idő tájt már őrizték, demonstratív jelleggel, nagy rendőri erőkkel: az irodaház előtti parkolóba is csak szigorú biztonsági ellenőrzés után lehetett beállni. Előtte rabolták el - korábban Magyarországon, a szovjet hadsereg kötelékében szolgáló csecsenek törtek rá, ejtették rabul és kínozták meg. Egymillió dollárt (akkori árfolyamon 100 millió forintot) fizetett a szabadulásáért. A csecseneket később elfogták, bíróság elé állították, és két év börtönre ítélték őket.
Előbb az APEH Bács-Kiskun, utóbb a Csongrád Megyei Igazgatósága vizsgálta a Stadler Kft. dolgait, később a központi felülellenőrzés vonta hatáskörébe az ügyet. Nemhogy ki- vagy visszautaltak volna (állami támogatást, általános forgalmi adót, exportszubvenciót stb.), ők állapítottak meg irdatlan - többmilliárdos összegű - adóhiányt, mulasztási bírságot, késedelmi pótlékot, miegymást. Időközben a rendőrségi nyomozás is befejeződött. Az ügyészség elkészítette a vádiratot.
(Stadler pályfutásáról bővebben lásd: A Stadler-dosszié I-II., Magyar Narancs, 2001. február 1. és 8.)
Modus operandi
A Bács-Kiskun Megyei Bíróság 1997. május 20-án tette közzé a felszámolási eljárás megindítását; maga a döntés már 1997. április 3-án jogerőre emelkedett
A Bács-Kiskun Megyei Ügyészségen készült vádirat szerint "a Stadler József egyszemélyi irányítása alatt álló Stadler Kft. 1992. vége és 1994. augusztusa között Hrubi Gyula főkönyvelő közreműködésével folyamatosan és jogosulatlanul igényelt vissza általános forgalmi adót (É), valamint ugyancsak folyamatosan és jogosulatlanul jelentősen nagyobb összegben igényelt mezőgazdasági és élelmiszeripari exporttámogatást, mint amire tényleges exportja révén jogosult lett volna, nem tett eleget társasági adófizetési kötelezettségének, könyvelésében fiktív kiadások elszámolásával, az adóhatóságot megtévesztve a társaság kimutatott nyereségét csökkentette; a Stadler Kft. könyvelése, mérlegei a társaság valós gazdasági helyzetének áttekintését, illetve ellenőrzését meghiúsították." A jogosulatlan áfa-visszaigénylés a vád szerint két módszerrel történt: nem létező cégek számláival, illetve valódi, ámde ekkora üzletekre alkalmatlan cégecskék közbeiktatásával, az eredeti ár sokszorosát feltüntető számlákkal (ez az ún. átfuttatás). A kárérték: 740,3 millió forint. Az exportszubvenció során Stadlerék a "kétszámlás trükköt" alkalmazták: ugyanazzal a sorszámmal egy kis és egy nagy összegű számlát írtak, és az állami támogatást a nagyobbik összegre igényelték/kapták meg. A vád szerint volt egy harmadik - legkisebb összegű - számla is, ezt a célországbeli vevő kapta volna, nyilván azért, hogy a lehető legkevesebb vámot fizesse. A kárérték 416,8 millió forint. Az ügyészség úgy látta, Stadlerék a társasági adót létező és fiktív keleti cégektől hamis számlákon vásárolt "tudáscsomagokkal", illetve piackutatással csökentették: ezeket a kiadásokat ugyanis költségként számolták el, vagyis a nyereséget csökkentve kevesebb adót fizettek. A kárérték 1 milliárd 112 millió forint.
Ítéletek
Stadler Józsefet egyetlen vádpont (egy zártörés) kivételével mindenben - vagyis folytatólagosan, különösen nagy értékre elkövetett csalásban, gazdasági előny jogosulatlan megszerzésében, adócsalásban, számviteli fegyelem megsértésében és magánokirat-hamisítás elkövetésében - bűnösnek találta a Bács-Kiskun Megyei Bíróság, s halmazati büntetésül 9 évi börtönre, teljes vagyonelkobzásra ítélte, és 10 esztendőre eltiltotta a közügyektől. A több mint 90 perces indoklás szerint Stadler József a nevét viselő, egyszemélyi tulajdonában és irányítása alatt álló kft.-ben az üzlet mellett főleg áfa- és adócsalással foglalkozott, amihez a vádlott-társak nyújtottak segítséget. Tipikusnak nevezhető például az az ügylet, amelynek során az eredetileg 9 milliót érő parfümcsomag ára elérte az 1,2 milliárd forintot - a papír elvégre mindent elbír. (Lásd Világgazdaság, 1998. április 22.)
A Bács-Kiskun Megyei Bíróság ítéletét a Legfelsőbb Bíróság - a határozat helytelen tényállásaira, téves jogi következtetéseire és megalapozatlanságára hivatkozva - 1999 júniusában hatályon kívül helyezte. A megismételt elsőfokú eljárás után a Bács-Kiskun Megyei Bíróság öt év hat hónap börtönre és kétmillió forint pénzbüntetésre ítélte Stadler Józsefet, egyebek között különösen nagy kárt okozó, folytatólagosan elkövetett csalás, adócsalás, magánokirat-hamisítás és a számviteli fegyelem megsértése miatt. (A vállalkozót a börtönbüntetés mellett öt évre eltiltották a közügyek gyakorlásától.) A másodrendűtől a hetedrendű vádlottig senkit sem mentettek fel, Stadler főkönyvelőjét, a másodrendű vádlott Hrubi Gyulát 3 év börtönre, 3 év közügyektől való eltiltásra, valamint 200 ezer forint büntetésre ítélték. Az ügy negyedrendű vádlottját (a Torgyán József akkori agrárminiszter "megkenését" bizonygató, ún. kazettaügyben elhíresült), Deésy Gézát különösen nagy kárt okozó, folytatólagosan elkövetett csalás és magánokirat-hamisítás miatt ítélték három év börtönre és tiltották el három évre a közügyek gyakorlásától. Deésynek ezenfelül 500 ezer forint pénzbírságot kellett fizetnie.
Stadler József csalás és más bűncselekmények miatt első fokon kiszabott öt és fél éves börtönbüntetését az eljárás elhúzódása, illetve a vádlott megrendült egészségi állapota miatt négy és fél év fogházra enyhítette a 2003 februárjában kihirdetett másodfokú, jogerős ítéletében a Legfelsőbb Bíróság. A vádlott-társak első fokon kiszabott büntetéseit jórészt helybenhagyta, így többek között Deésy Géza többéves, letöltendő szabadságvesztését is.
Szabadulás és örökség
Stadler József 2003. március 25-én, a bírósági határozatban megjelölt határidő előtt csaknem másfél órával jelentkezett a kecskeméti börtönben 4 év 6 hónapos, jogerős fogházbüntetésének megkezdésére - amelyből előzetes letartóztatásban korábban hozzávetőleg 9 hónapot már letöltött (lásd az aznapi [origo]-tudósítást).
2005. január 23-i szabadulásáról a másnapi lapok bőséggel beszámoltak. A Népszabadság tudósítása szerint Stadler a szabadulását háromszáz vendégével, két és fél mázsás borjú elfogyasztásával, körmös pacallal, rétessel és az arcképével díszített címkéjű vörösborral ünnepelte. Az 54 éves akasztói vállalkozó az előzetes letartóztatás idejével együtt összesen harminchat hónapot töltött börtönben. Stadler a börtönből kilépve fotósok és tévések gyűrűjében szállt be a TV 2 Napló stábjának buszába - a produkció ugyanis megvette Stadler szabadulási sztoriját, a forgatócsoport már vele együtt jött ki a börtönből. A bulvármédia valóságos hőst farag belőle, s ő kedvvel is nyilatkozza, hogy ártatlanul ült.
A Stadler Kft. felszámolását annak idején az adóhivatal kezdeményezte, mivel a cég - több adónemben - mintegy 9 milliárd forintnyi tartozást halmozott fel. A második legnagyobb hitelező a Corvin Bank egyik cége, amelynek, kamatok nélkül, 730 millió forintos hitele ragadt be Akasztón. A további több mint 50 hitelezőnek - a Stadler Kft. egykori kereskedelmi partnereinek, szolgáltatóknak - szintén jelentős a követelésállománya. A rendezést számos körülmény hátráltatja - a többi között az, hogy a Stadler Kft. bérbe adta a (szintén Stadler érdekeltségébe tartozó) Stad-Ker Bt.-nek az akasztói stadiont úgy, hogy ha 2020 előtt felmondanák a szerződést, akkor a Stad-Kernek 220 milliós bánatpénz járna. Emiatt viszont a stadiont nem lehet értékesíteni. A felszámoló sajtóhírek szerint alig néhány vagyontárgyat tudott értékesíteni, kevesebb mint 50 millió forintért. Az APEH időközben a Magyar Követeléskezelő Rt.-nek adta el stadleres kinnlevőségét.
2005. január 28-án, a Stadler József szabadulása utáni ötödik napon telefonon kerestük Barra Istvánt, a Stadler Kft. "fa." felszámolóját. Íme, a rövidre sikeredett párbeszéd:
"Jó napot kívánok, a Stadler Kft. felszámolása ügyében telefonálok. Találkozhatnánk? Újságíró vagyok."
"Nem adok senkinek semmiféle interjút."
"És egy, tényleg csak egyetlenegy kérdésre válaszolna? Mekkora ma a bejelentett hitelezői igény?"
"Több mint tízmilliárd forint. Viszonthallásra."
Stadler ma
Stadler József halad a korral. Hivatalos honlapján, amelyet a 2003. augusztus 26-án, a szokásos akasztói címen (Vörösmarty u. 18.) 100 ezer forintos tőkével alapított Stadler & M Ker Bt. működtet, mi voltunk az 1615., illetve - 24 óra múlva - az 1637. látogatók. A céghez forma szerint Stadler Józsefnek semmi köze nincs. A törvények értelmében amúgy Stadler József - mint gazdasági bűncselekmények miatt jogerősen elítélt ember - bizonyos ideig nem is vállalkozhat a maga nevében, illetve nem lehet gazdasági társaság felelős tisztségviselője. Tulajdonosa azonban - igen.
A weblap tájékoztat a Stadler Alapítvány, a Stadler Stadion, a Stadler FC munkájáról. Az érdeklődők - regisztráció után - az E-könyvet letöltve megismerkedhetnek Stadler József üzleti titkaival, illetve részt vehetnek a Stadler & M Ker Bt. szervezte aukción.
Több tucat olajfestményre, illetve ikonra lehet itt licitálni.
A képek Simák Dóra soltvadkerti származású festőművész munkái, aki éveken át dolgozott Stadlernek. Az Utolsó vacsora - olaj, vászon, 400x200 cm, gipszkeretben kikiáltási ára kereken 3 millió forint, míg egy mosolygós, szivarozós Stadler-portré bőrfotelben, a háttérben a stadionnal (120x180 cm, keret nélkül) 1,2 millió.
A legjellemzőbb festmény - potom háromszázezerért - egy 40x60 cm-es vászonkép. Címe: Vendégem, Claudia. A képen Stadler József édes kettesben Claudia Schifferrel.
Sohasem találkoztak.
Üzleti titkok
"A csodatévő juhász hamis képét festette a média Stadler József akasztói vállalkozóról az 1993-95. években folytatott üzleti tevékenysége alapján. Egy-két, a gazdasági környezetéből kiragadott mozzanat ismételgetésével keltették az >>igazság>festménytHogy volt képes a Stadler Kft. az árbevételét 1991. évi 500 millió forintról a még békeidőnek nevezhető 1993. év végére 12 milliárd forintra növelni? A 48 hónap alatt havi átlagban 240 millió forinttal. Hihetetlen és mégis igaz. Hogy volt képes ekkora forgalomra egy 1 millió forint jegyzett tőkéjű korlátolt felelősségű társaság? Ez a kérdés egy félig képzett hivatali ember kérdése volt, melyet a büntetőeljárás során mint az alapos gyanú alátámasztásaként emlegettek. Ez a szakember már ismeri a jegyzett tőke fogalmát, de nem ismeri egy gazdasági társaság pénzügyi működését. A válaszok, a titkok érdekelhetik a laikus olvasót és a magasan képzett közgazdászt is.
Pillantsunk bele ebbe a >>varázslatbatevékenysége, részletesen elemezni kell azt. Ehhez meg kell ismerni a cég gazdasági tevékenységének folyamatát, személyi és technikai feltételrendszerét, a közgazdasági környezetét, a piaci kapcsolat fejlődését. Honnan hová fejlődött a kft., és ehhez a fejlődéshez milyen gazdasági döntések kellettek. Ezeket az információkat is meg kell ismerni ahhoz, hogy a Stadler-ügy világos és érthető legyen. Ezekre a kérdésekre, felvetésekre kívánok választ adni ebben a visszaemlékezésben!
Ki az, aki visszaemlékezik? A főkönyvelő. Több mint 10 év távlatából már nem titok a titok. Annak mindenki általi megismerése már semmilyen gazdasági előnyt nem jelent senkinek. A tanulságok levonására és az akkori helyzet megismerésére alkalmasak ezek a tények. Stadler József is hozzájárult a nyilvánosság ilyen irányú tájékoztatásához!
Szeretném ezzel az írással megőrizni azokat a gazdasági folyamatokat, melyek hajtómotorjai voltak a Stadler Kft. működésének. Nagyon sajnálom, hogy ez a >>közgazdasági mű(Részlet a birodalom volt főkönyvelője, a volt másodrendű vádlott, Hrubi Gyula Stadler József üzleti titkai című könyvéből)
(MaNcs, XVII. évf. 5. szám – 2005.02.03)
A búsuló juhász
Ha azt mondom: Stadler, nemcsak azt tudod, kiről, hanem azt is: miről beszélek.
A pasasról, aki juhászból lett milliárdos.
Meg egy olyan alföldi faluról, amiből tizenkettő egy tucat, Akasztó a neve, és ahol az autós csak akkor lassít, ha a szembejövők villogtatással jelzik a radarveszélyt.
Magyarország elmúlt évtizedéről, amikor akárkiből válhatott valaki. És utána meg: senki.
Azokról a viszonyokról, amelyek között már-már civil kurázsinak tartanak egy olyan - ránézésre abszolút hivatalos áfás számlával dokumentált - tranzakciót, amelynek tárgya Leonardo da Vinci (!) Utolsó vacsora (!!) című festménye (!!!), ami ugye freskó; aki ilyet ki mer találni, annak van vér a pucájában, nyilván.
Tehát: Stadler József.
A kérdés
Stadler József 1988-ban egymillió forintos törzstőkével hozta létre a nevét viselő, bel- és külkereskedelemmel foglalkozó korlátolt felelősségű társaságot, amelynek ő maga volt az ügyvezető igazgatója. A cég az első években főleg belföldi kereskedésből élt: mintegy ötezer boltot látott el a legkülönbözőbb árukkal. Stadler szinte mindenben fantáziát látott, amit olcsóbban tudott beszerezni, mint eladni.
A Stadler Kft. 1990 óta szállítmányozással is foglalkozott. Eleinte csak egyetlen kamionnal, ám hamarosan bővítette a gépparkot. A fénykorban, 1993-ban 42 saját - többnyire Mercedes - nyerges vontatóval rendelkezett. A társaság ekkor a 125 millió dolláros külkereskedelem mellett Magyarországon is egymilliárd forintos árbevételt ért el; az összforgalom forintban kifejezve 12-13 milliárd volt. Ebben az évben a Stadler Kft. hatszázmillió forintos nyereséget mutatott ki könyveiben, vagyis ekkora összeg után fizette meg a különféle adókat. 1994-ben a cég már csak mintegy négymilliárdos összforgalmat ért el, a bevallott nyereség körülbelül százmillió forintra rúgott.
Stadler a médiának szinte mindig ugyanazzal az egy eseménnyel magyarázta a későbbi bajokat: szerinte a problémák akkor kezdődtek, amikor 1993-ban meghívta magához az adóhivatal egyik igazgatóját. "Föltettem neki egy kérdést. Baj-e, ha a jövő évben 400-500 százalékkal növeljük az exportunkat? Nem baj, mondta. Másnap jöttek a revizorok. Kezdődtek ellenünk az akciók" - emlékezett vissza a történtekre.
Stadler cége főként Ukrajnába, Oroszországba és Romániába exportált. Konzervipari termékeket, üdítőt, sört, bort, pezsgőt és minden mást, amire igény mutatkozott. Stadler József szerint 1993-ban tízezer kamionnyi mennyiségben hagyta el Magyarországot Stadler-áru.
Az a büntetőper, amely Stadler ellen mint elsőrendű vádlott ellen folyik, másképp láttatja azt, ami történt, sőt lényegében azt vonja kétségbe, hogy egyáltalán az történt-e - olyan üzletek annyi értékben -, mint amit az üzleti könyvek rögzítenek.
Kinek van igaza?
Ez az egymillió dolláros kérdés.
A legenda
Stadler neve 1992-1993-ig csak a környéken csengett ismerősen. A környék: Kiskőrös, Soltvadkert, Kecel. Mondják borháromszögnek is. Inkább úgy igaz: errefelé kreatív népek élnek, akiknek speciális rugóra jár az agyuk, és képesek mindenben meglátni a lehetőséget (e régió névtelen hőseiről lásd: A kukoricalekvár forintosítása, MaNcs, 1999. december 23.). Stadler az ő emberük. Szereztél egy kamiont, de nem akadt fuvar? Gond egy szál se, a Jóska elintézte. Fölvette valamelyik telefonját - volt neki bőven -, odaszólt, és kész. Növelte a respektjét, hogy kizárólag kápében fizetett. Percre pontosan.
Senki nem ismeri a titok nyitját, de tény: úgy ismerte a piacot, mint a tenyerét. Bármihez nyúlt, pénz lett belőle; és csak akkor lett pénz, ha ő nyúlt hozzá. Megvette például egy tételben a feloszlatott Munkásőrség vegyvédelmi fölszerelését. Ez egyébként "mandínerből" derült ki, hogy tudniillik Stadlernek azt kellett megcáfolnia, hogy Jugoszláviának adta volna el. A cuccot egy magyar cég vette meg (a vevő, micsoda véletlen, déli határ mellől való).
Vagy: másnak eszébe sem jutott felszámolás alatt álló konzervgyárak készleteit látatlanban fölvásárolni (a gazdasági sajtóban a külkereskedők akkortájt arról panaszkodtak, hogy Keleten minden van, csak fizetőképesség nincs). Stadler, nyilvánvalóan áron alul, mindent megvett, és jószerével azelőtt, hogy kifizette volna az árut, már vevőt is szerzett; ez megint olyasvalami volt, amit a legtöbben képtelenek voltak fölfogni. Egy vidéki juhász? Mese! Sokan "úgy tudták" például, hogy Kupa Mihály tanácsait követi, és az egykori APEH-főnök, Minarik a szakértője. Ha erről kérdezték, Stadler csak legyintett, és annyit mondott: marhaság. Ugyanebben az időben egyetemet végzett, világnyelveken beszélő szakemberek is ugyanazt a piacot kajtatták, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Stadler képzettsége az övékéhez képest kissé nulla volt.
Az e tények közötti, racionálisan nehezen megfogható ellentmondásból nőtt ki a legenda: megjelent a színen a juhpásztorból lett, püspöklila zakóban pompázó, majd´ mindegyik ujján nagyon súlyos aranygyűrűket hordó, pirospozsgás milliárdos. A magyar álom a kilencvenes évek elejéről.
A magyarázat
Stadler bukásáról két verzió forog: az egyik az övé. E szerint a dolgok ott siklottak ki, amikor ő beletenyerelt a sportba, pontosabban a labdarúgásba. Ha Stadler nem veti bele magát a fociba, nem válik országosan ismertté. De Stadler beszállt a fociba, mert üzletet szimatolt benne.
Az egész azzal kezdődött, hogy Kiskőrös focicsapatának az egyik évadban valahogy kijött a lépés. Győztek a fiúk zsinórban, lépdestek előre a tabellán, és egyszer csak az élen találták magukat.
Közben meg a telefonszámlájukat se tudták kifizetni.
Bekerültek az NB I/B-be, de a nevezési díjra nem futotta. Kihez máshoz mehettek volna, mint Stadler Józsefhez (Kiskőröstől húsz kilométerre sem lakott), aki - legalábbis akkor még - nem volt futballrajongó. Fölkérték főszponzornak. Stadler azt válaszolta: ad pénzt, de annak ára van.
A bajnokság. Vagy megnyerik, vagy mehetnek a francba.
Nekilátott a játékosvásárlásnak (a szokásos módon: olcsón venni most, drágán eladni később), és szerzett más támogatókat is. A Kiskőrös-Stadler Futball Club (ekkor már ez a neve) győzött, bekerült az első osztályba; Akasztón pedig, a semmi közepén fölépült Magyarország legmodernebb stadionja.
No, ezt nem kellett volna, mondja utólag Stadler. Hogy egy vidéki, lila zakós beletenyereljen a nagy bizniszbe? Autszájderként? Ezért orroltak meg rá - állítja ő.
Mások viszont a vállukat vonogatják. Még hogy a foci?! Ugyan már! Nem kellett volna marhaságokat csinálni, pláne nem hülyének képzelni az adóhivatalt, és visszaigényelni az áfát Leonardo da Vincire. Ez volt az igazi ok, nem a foci.
Tény, hogy az APEH 200 milliós áfát visszacsengetett Stadlernek az Utolsó vacsorára meg a többi képre. És az is tény, hogy rögtön ezután a hivatal följelentette Stadlert.
A festményvásárlás 1993 végén történt, a nyilvánosság azonban csak 1996 közepén értesült róla. (E sorok írója nem akar szerénytelennek tűnni, de itt meg kell említenie: az Utolsó vacsora kalandjait minden részletével együtt elsőként tálalta a magyar sajtóban, a Világgazdaság hasábjain. Az igazsághoz azonban hozzátartozik: a sztori alaphírét egy másik országos napilap tudósítójától hallotta. A kolléga szerkesztőségében azonban nem adtak hitelt az ügynek, egyszerűen képtelenségnek tartották. Pedig nem volt az - igaz, ezt volt nehezebb elhinni.)
Az elrablás
Stadlert szűkebb pátriájában kétségtelenül mítosz övezi (ezt ő szemlátomást élvezi), amelynek fontos eleme a túlzás. "Több ezerféle árut hordtunk külföldre, sok száz ezer embernek adtunk munkát" - nyilatkozta, szerényen hozzáfűzve: 1991-től 1993-ig a cég forgalma 500 millióról 12 milliárdra ugrott.
Aki járt valaha a 3700 lelkes Akasztón, meggyőződhetett arról, hogy a legendának, amely Stadlert övezte, volt alapja. Az alföldi stílusban épült irodaház parkolójában vadonatúj 600-as SEL Mercedesek (limuzin és háromajtós kupé kivitelben egyaránt) várakoztak. Egyszerre öt-hat tárgyalás folyt szimultán: Stadler mondott egy ajánlatot a szoba egyik sarkában, továbbment a másik csapathoz, ott is megnyilatkozott, aztán a harmadikhoz és így tovább. Telefonok tucatjai kapcsolták össze a céget azzal a világgal, amit üzletnek neveznek; akkortájt még a régi, kisbőröndnyi Westelek voltak csak, amiért az ember akkor is fizetett, amikor hívott, és akkor is, amikor hívták: ebből is állandóan csörgött egy csomó. Stadler mindig óriási mennyiségű készpénzt tartott magánál. Jómagam tanúja voltam annak, amikor egy üzletfele telefonon kért tőle 15 millió forintot: seperc alatt megtöltött barna ötezressel egy vadonatúj bőr diplomatatáskát, berendelt egy fickót, akinek meghagyta, hova vigye a pénzt. A táskát (valóságos készletet tartott ezekből) nagyvonalúan a küldöncnek ajándékozta.
Stadlert ekkortájt már őrizték. Hivatalosan, speciális rendőri erőkkel: az irodaház előtti parkolóba csak szigorú biztonsági ellenőrzés után lehetett beállni.
Eső után köpönyeg: előtte rabolták el. Csecsen bűnözők törtek rá s vitték magukkal. Kegyetlenül meg is kínozták. Egymillió dollárt - akkori árfolyamon százmillió forintot - követeltek tőle. Kifizette. (A csecseneket később elfogták, bíróság elé állították, a balhét rájuk bizonyították, és elítélték őket: két év körüli börtönt kaptak.)
1995 decemberében egy második zsarolási akciónak is áldozatává vált, ami azonban némely részletében inkább kabarétréfára emlékeztet. Egy 41 éves, többszörösen büntetett pesti fickó, bizonyos T. István telefonon kereste meg Stadlert, és találkozót javasolt, mondván, "érdekes információi vannak". Végül is Akasztón találkoztak, ahová a férfi a Trabantjával jött; mellesleg előre kikötötte, hogy ezért a vidéki útért 15 ezer forintos költségtérítésre tart igényt. Arról informálta Stadlert, hogy bizonyos körök - a vállalkozó üzleti ellenfelei - élettársának és egyik gyerekének az elrablására, majd meggyilkolására készülnek. A négytagú bűnbanda T. István tudomása szerint negyvenmillió forintos honoráriumért vállalkozott a végrehajtásra. A legközelebbi találkozón a budapesti közvetítő már arra célzott: a merénylők esetleg elállnának az akciótól - ennek azonban százmillió forint lenne az ára.
Stadler alkudozni kezdett: a százmillió így kisvártatva harmincmillióra apadt, ráadásul a pesti tárgyaló félnek annyira szimpatikus lett az akasztói nagyvállalkozó, hogy az állítólag neki járó kétmilliót el is engedte, így egy olyan csekkel (plusz, el ne felejtsük, a 15 ezer forint kiküldetési pénzzel) ülhetett be a rozoga Trabantba, amely - Stadler aláírásával - 28 millió forintra szólt. Az engedékeny bandita Solton egy rutinellenőrzésen (a KRESZ-tartozék - pótégők - hiánya és ittas vezetés miatt) megbukott, mint Rottenbiller, a kocsijából meg előkerült a csekk. Az illető a kiskőrösi fogdában állítólag föl akarta akasztani magát, de a rendőrök ezt megakadályozták; sorsának további alakulásáról nincs tudomásunk.
A zsarolási ügy amiatt is érdekes, mert napra pontosan ekkor indította meg Stadler cége ellen az adóhivatal a fölszámolási eljárást. A rendőrség házkutatást tartott Akasztón: csak aranyból több mint két kilót foglaltak le (később ezt visszaadták).
A rendőrségi akció után új hírek kezdtek szállingózni: a Stadler-birodalom összeomlott.
A műgyűjtő
1993 decemberében Stadler József 22 festményt vásárolt. Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című freskóját például.
Az igazi Utolsó vacsora 1498-ben készült, és máig a milánói Santa Maria delle Grazie refektóriumának a falán látható (már amennyire: még az alkotó életében elkezdett tönkremenni); Leonardótól húsz körüli kép maradt az utókorra, hiteles feljegyzés, hogy ő valaha másolatot festett volna az Utolsó vacsoráról, nincsen. (Művészeti szakértők ugyanakkor állítják: a XVII. században nagyon sokan lekoppintották a művet - e vélemény a védelem érvei között is ott van.) Az adásvételi listán Munkácsy Mihály-művek is szerepeltek; a művészettörténet azonban nem tud arról, hogy lennének olyan képek, amik szerepeltek a felsorolásban.
A festménycsomagért Stadler József két részletben fizetett, szokása szerint készpénzben. Az 1/93-as és a 2/93-as számla végösszege 820 483 600 Ft plusz 205 120 900 Ft áfa volt.
Stadlernek egy régi orosz barátja ajánlotta megvételre a pakkot, mondván: a gazdag emberek műkincsbe fektetik a pénzüket, hiszen így sokkal jobban őrzi az értékét.
Akasztóról előbb ellenőrizték az eladót, a Vex Kft.-t.
Létezett.
Hogy is ne létezett volna: Budapesten 1993. november 15-én alapította Szergej Anatoljevics Vexler orosz állampolgár. A tranzakciót november 15-20. között bonyolították le. A magyar rendőrséget az orosz kollégák arról tájékoztatták, hogy Sz. A. Vexler névre és a megadott lakáscímre az orosz hatóságok soha semmilyen útlevelet nem adtak ki.
Amúgy a Vexler igen gyakori vezetéknév: az orosz belügyminisztériumban például - ez is egy átiratból derült ki - ketten is voltak Vexlerek, az egyik meghalt, a másik Izraelben él. Feldmájer Péter védőügyvéd becsatolta a moszkvai telefonkönyvet: több oldal Vexler van benne; az interneten pedig ezerszámra hemzsegnek a Vexlerek. Valószínű, hogy a mi Szergej Anatoljevicsünk valódi orosz útlevéllel igazolta magát. Különben meg: a passzportot Magyarországon látta a közjegyző, a cégalapító ügyvéd - őket senki semmikor nem vádolta közokirat-hamisítással.
Mivel Stadler nem értett (ma sem ért) a képekhez, származási bizonyítványt, "certifikátot" kért hozzájuk. Kapott is, Moszkvából, az Art Lux Galériától. ("Nem én értek a festményekhez, hanem a szakértők, s mivel ők azt mondták, amit, nekem semmiféle kételyem nem volt" - ezt már a bírósági tárgyaláson mondta Stadler.)
Az Art Lux Galériáról annyit tudni: létezik, de az oroszok szerint festményekkel kapcsolatos tevékenysége nincs a cégnyilvántartásban. A műbizonylatokat kiállító szakértők a szakmában (és a szakmán kívül) nem ismeretesek: ezt állapította meg két év múltán az orosz és a magyar rendőrség. (Azért ez a történet csak leírva ennyire kerek: eleinte az oroszok még ismerni vélték a galériát, sőt a képek egy részét is. Azt írták: lopott, körözött festmények. Később erre sohasem terjedt ki a figyelem, álláspontjuk a határozott tagadásra korlátozódott. Nincs, nem is volt ilyen. Hogy mi végre e változás, nem tudni.)
Az adásvételi szerződésben a Vex Kft. elővásárlási jogot kötött ki a képekre arra az esetre, ha Stadler valaha meg kívánna válni a festményektől.
Stadler cége a következő havi áfabevallásában szerepeltette a festményvásárlást, és a rutinszerűen megejtett tételes ellenőrzést követően rutinszerűen vissza is kapta a 205 milliós általános forgalmi adót.
A következő havi rutinellenőrzéskor viszont az adóhivatal gyanút fogott, és ez lett Stadler veszte. Szuperrevíziót rendeltek el. Az APEH roppant alapossággal bástyázta körül álláspontját: szakvéleményt kért művészettörténésztől. Ekkor derült ki: a képjegyzék nem üti meg a szakmai minimum szintjét, és nem tartalmazza az alkotások fényképeit sem.
Az ellenőrök a helyszínen meg akarták nézni a festményeket is. A nem akármilyen párbeszéd utólag imigyen rekonstruálható:
"Bemennénk megnézni a képeket" - mondták a revizorok.
"Kivételesen megengedjük" - mondták Stadler emberei a revizoroknak, majd elébük tettek egy hivatalos nyilatkozatot. "Ezt tessék itt előbb aláírni."
A revizorok nekiláttak elolvasni a dokumentumot: minden felelősséget vállalnak, azaz készek a teljes erkölcsi és anyagi kártérítésre, ha és amennyiben a rendkívüli értékű képeknek bármi baja esik, ami pedig - tekintettel arra, hogy különleges hőmérsékleten, speciális páratartalmat biztosítva tartják őket - abban a pillanatban bekövetkezik, amint a különszoba ajtaját kinyitják.
Az adóellenőrök úgy mentek el, hogy egyetlen pillantást sem vetettek a festményekre. A képeket látogatásuk másnapján visszavette a Vex Kft. Ekkor már csupán nettó 508,5 millió forintot értek. A Vex nemsokára meg is szűnt.
Előbb a rendőrség, később pedig a vádhatóság úgy találta: ez az egész úgy humbug, ahogy van. Fiktív ügyleteket játszottak fiktív szereplőkkel, ráadásul élő ember nem látta a képeket. Igaz, a nyomozás során kihallgattak két tanút, akik láttak részben kicsomagolt festményeket (nem voltak szakértők), illetve többen is láttak csomagokat (amikben akár a festmények is lehettek), ám tartalmukról nem volt tudomásuk.
(Annak a taglalásába, hogy elszámolható-e költségként művészeti alkotás megvásárlása - nem -, és hogy az alkotásnak a helye a mérlegben az eszköz oldalon van-e, amiből következően az eredmény-kimutatásban nem szerepelhet, most inkább nem mennénk bele: mérlegképes könyvelői tanfolyamon isteni téma. Amúgy a kereskedelmi tevékenység szerepelt a cég tevékenységi körei között, így Stadlerék eljárása pénzügyileg helyes volt: ezt máig sem vitatja senki.)
A történet jogi megítélése tehát korántsem egyértelmű: így is, de úgy is eshetett a nevezetes képvásárlás. Lehet, hogy fiktív volt minden: képek, eladó, lista, őrizet, számla stb. (Ámbár az APEH-tól visszakapott 205 millió forint nagyon is valóságos pénz volt.) Nem kizárható azonban az ellenkezője sem: mi van, ha valakik összeesküdtek Stadler ellen, s úgy szervezték a dolgokat, hogy megszívja? Akik így gondolkodnak, azt mondják: a Vex háromszázmillióval kevesebbet lökött vissza Stadlernek, ami ugyancsak szép summa.
Feldmájer Péter védőügyvéd azt mondta perbeszédében: "A hatóságoknak két évbe telt kideríteni, hogy az eladó - bizonyos Vexler - valódi, az orosz belügyminisztérium által kiadott, ám csalárdul szerzett útlevéllel igazolta magát. Ám elvárták volna, hogy Akasztón Stadler ezt rögtön tudja."
(MaNcs, XIII. évf. 05. szám, (2001.02.01.)
A Stadler-dosszié - II. rész:
Nullszaltó
Aképügylet után elrendelt szigorított vizsgálatok nyomán az APEH nemhogy visszautalt volna egy fillért is, hanem követelt, mégpedig milliárdokat. Stadler máig állítja: nem ő tartozott az adóhivatalnak, hanem az APEH neki.
A szuperrevíziót személyesen az APEH elnöke rendelte el; az APEH-értesítőben megjelent hivatalos közlemény ötmilliárdon felülire tette a Stadler Kft.-vel szembeni adóköveteléseket (amelyek 1997-re a kamatokkal együtt már a hétmilliárd forintot is meghaladták). A Stadler-cég működését jórészt a Corvin Bank finanszírozta (csaknem négyszázmilliós hitelt nyújtott); e követelését a bank később eladta az érdekeltségébe tartozó 2S (ejtsd: kétes) kft.-nek.
Eközben lejátszották a szokásos állam-privát szektor meccset is. Az állam (az APEH képében) meghirdette árverésre a Stadler Kft. legértékesebb vagyontárgyát, az akasztói stadiont, ezt azonban az üzleti szféra (2S) rendre meghiúsította. Eredetileg az adóhivatal juthatott volna hozzá követelései egy részéhez, ám a felszámolás révén - tekintettel arra, hogy először a jelzáloggal biztosított adósságokat rendezik - csupán a befolyó pénz áfája kerül vissza az államkasszába (akkori, 1997-es becslés szerint: 25-30 millió forint).
Végső soron mindenki bukott: kiváltképp persze a birodalom, de hát addigra az amúgy is romjaiban hevert.
Erős kezdés
Az APEH, miközben a maga területén rendezni igyekezett a számlát Stadlerrel, büntetőföljelentést is tett (adócsalás és társai), s a rendőrség megkezdte a nyomozást. Az eljárásnak, már amennyire ezt egyáltalán tudni lehet, nyílt, titkos és még titkosabb elemei voltak: a hatóságoknak bizonyítékok kellettek. Akasztón például máig tényként kezelik, hogy a Stadler József biztonságára ügyelő hivatalos rendőri szupercsapat egyik szupermenjének különleges felhatalmazása egy (nőnemű) ügyintéző elcsábítására is kiterjedt: a művelet sikere a helyi folklór szerint nagyban hozzájárult bizonyos részletek pontosításához.
A Bács-Kiskun Megyei Fő-ügyészség 1997 közepére készítette el vádiratát, amelynek alapján Árvay Istvánné tanácsa 1997 őszétől folytatta a pert Stadler József és nyolc társa ellen. A vád szerint "a Stadler József egyszemélyi irányítása alatt álló Stadler Kft. 1992 vége és 1994 augusztusa között Hrubi Gyula főkönyvelő közreműködésével folyamatosan és jogosulatlanul igényelt vissza általános forgalmi adót (1) az APEH Bács-Kiskun Megyei Igazgatóságától, valamint ugyancsak folyamatosan és jogosulatlanul jelentősen nagyobb összegben igényelt mezőgazdasági és élelmiszeripari exporttámogatást (2), mint amire tényleges exportja révén jogosult lett volna; nem tett eleget társasági adófizetési kötelezettségének (3), könyvelésében fiktív kiadások elszámolásával, az adóhatóságot megtévesztve, a társaság kimutatott nyereségét csökkentette; a Stadler Kft. könyvelése, mérlegei, a társaság valós gazdasági helyzetének áttekintését, illetve ellenőrzését meghiúsították" (4).
A per kétségkívül legnagyobb szenzációja az volt, hogy a harmadrendű vádlott visszavonta a vallomását, holott a vád sok mindent erre alapozott. Pergel Nándort előbb tanúként, később azonban már gyanúsítottként hallgatták ki (le is tartóztatták). Pergel kanadai állampolgár, ám ezt a rendőrségen nem akceptálták, sőt fél évre bent akarták fogni; szavai szerint ettől kiborulva vallott terhelően Stadlerra, minekutána a hatóság nyomban szabadon is engedte, mi több, az is beugrott nekik, hogy Pergel valóban kanadai állampolgár.
Határozatok
Az ítélet 1998. április 21-én (az országgyűlési választások kampányának hajrájában) valóságos bombaként robbant.
Stadler Józsefet lényegében minden pontban bűnössé nyilvánítva, kilencévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, külön hangsúlyozva, hogy összességében több mint 2,2 milliárd forintos kárt okozott. Az ügyész, aki eleve a kiszabható leghosszabb szabadságvesztést indítványozta, súlyosbításért föllebbezett.
Stadler, aki felmentésében bízva mosolyogva érkezett a tárgyalóterembe, zokogva búcsúzott három gyermekének anyjától, és bilincsbe verve, két foglár kíséretében távozott.
Mindenki föllebbezett: Stadlerék felmentésért, az ügyész súlyosbításért. Az ítélet megosztotta az érdeklődő közönséget: kilenc évet gyilkos is ritkán kap, s ha tényleg áll is valamennyi vádpont, Stadler mégiscsak áfacsaló - így kommentált az egyik oldal. (A messzi - 86 km - főváros médiaemberei, akik a Stadlerről szóló cikkek közül se mindegyiket olvasták, a "vidéki", "gazdasági ügyekben feltűnően gyakorlatlan" bírónő "túlkapásáról" beszéltek, és finoman utaltak arra, hogy a védelem is lehetett volna erősebb. Ami az utóbbit illeti: a Kecskeméten zajló perben Stadler védője a város alighanem legismertebb ügyvédje, Feldmájer Péter volt.)
Csak ne érzelegjünk: a Stadler-stadion áfacsalásból épült, az én, a te, a mi pénzünkből, nehogy már jutalmat érdemeljen egy ilyen szélhámos - ezt mondták mások, akik külön fölrótták Stadler bunkó bírósági viselkedését.
Stadler József a tárgyalóteremben sem hazudtolta meg önmagát: "Hát nem otthon felejtettem megint a szemüvegemet!" - replikázott a bírónőnek, aki azt kérte, ugyan olvasna el néhány dokumentumot. Stadler odasasszézott a pulpitushoz, és orrára biggyesztette a bírónő okuláréját. Ezt megcsinálta egy héten kétszer is anélkül, hogy egyetlenegy alkalommal engedélyt kért volna.
A Legfelsőbb Bíróság (LB) felülvizsgálta az ügy iratait, a benyújtott fellebbezéseket, és az elsőfokú eljárás megismétlésére utasított. Az LB lényegében elfogadta a védelem észrevételeit, s több pontban szabálytalanságot (nem volt minden egyes tárgyalási napon ott mindenki, akinek kötelezően ott kellett volna lennie), iratellenességet, illetve bizonyítatlanságot állapított meg. Stadler szabadlábra helyezését indokolva az LB arra is utalt, hogy jelentősen szűkülhet a bűnösség köre, következésképpen a várható büntetés is.
Így hát 2000 októberében megkezdődött a Stadler-per újrajátszása.
Gazdálkodj okosan!
Beszéljünk részletesebben a per voltaképpeni tárgyáról.
1. Módszertan
Jogosulatlan áfa-visszaigénylés. A vád szerint ezt két módszerrel csinálták: (a) nem is létező cégek fiktív kibocsátású számláival, (b) valódi, ámde ekkora üzletekre alkalmatlan cégecskék közbeiktatásával, az eredeti ár sokszorosát feltüntető számlákkal (terminus technicus: átfuttatás). Kárérték: 740,3 millió Ft.
Exportszubvenció (c). A vád: Stadlerék a "kétszámlás trükköt" alkalmazták: ugyanazzal a sorszámmal egy kis és egy nagy összegű számlát írtak, és az állami támogatást a nagyobbik összegre igényelték/kapták meg. (A vád szerint volt egy harmadik, legkisebb összegű számla is, ezt a célországbeli vevő kapta volna, nyilván azért, hogy a lehető legkevesebb vámot fizesse.) Kárérték: 416,8 millió forint.
Társasági adó csökkentése (fiktív költségszámlák) (d). Vád: Stadler létező és fiktív keleti cégektől hamis számlákon "tudáscsomagokat" vett, illetve piackutatást végeztetett, reklámoztatott, majd ezeket a kiadásokat költségként elszámolva, csökkentette cégének nyereségét, így kevesebb adót fizetett. Kárérték: 1 milliárd 112 millió Ft.
2. Gyakorlat
(a) Fiktív adásvétel. Leonardo da Vinci és egyéb alkotók 22 festménye (erről bővebben lásd a múlt heti részt).
(b) Átfuttatás. "X" Bt. 971 ezer forint értékben 155 288 db kozmetikumot importált, majd "Y" Kft.-nek adta el a cuccot nettó 41 millióért. "Y" Kft. (Stadler, illetve főkönyvelője kérésére) továbbértékesítette az árut "Z" Kft.-nek nettó húszmilliós áron; "Z"-től immáron 147,5 millióért (plusz áfa) "W" egyéni vállalkozó (azóta meghalt) vette meg és adta el Stadler cégének a kozmetikumot 149 millió + 37,3 millió áfáért. Az áfát - voltaképpen erre ment ki az egész játék - az APEH annak rendje s módja szerint visszautalta Akasztóra. "Y" Kft. a vád szerint nem csinált semmit, "W" egyéni vállalkozónak pedig még könyvelése sem volt, áfát meg pláne nem fizetett: Stadlerék kiadási pénztárbizonylata (hogy tudniillik a cégtől "W" készpénzben fölvette volna a bruttó 186 352 800 forintot) tehát kamu. (Ugyanezen receptre készült több más cipő- és kozmetikumügylet is más szereplőkkel).
(c) Exportszubvenció. Egy franciakockás füzet rejti a tényleges (első) vételi árat. Exportszámla külföldre: a célország hatóságainak szól, a beszerzési árat sem éri el. Támogatásigénylő számla a magyar hatóságoknak (sorszáma azonos az előzőével): sokszorosan, alkalmanként húsz-huszonkétszeresen meghaladja a beszerzési árat.
(d) Fiktív költségszámlák. Főként orosz cégek "tudáscsomagokat" értékesítettek a Stadler Kft.-nek, illetve marketingtevékenységet és piackutatást végeztek olyan piacok vonatkozásában, amelyekkel Stadlernek nem volt semmilyen üzleti kapcsolata. A vád hét számlát konkrétan is említ, majd így összegez: a 2,4 milliárdos összértékű költségszámlák elszámolásával az akasztói vállalkozó 989,5 millióval csökkentette a befizetendő társasági adót.
Stadler mondja
Stadler mindvégig azt hangoztatta: semmi sem úgy igaz, ahogyan azt az ügyészség állítja, és ő ezt be is fogja bizonyítani. A per tavaly őszi újrakezdésekor nem kevesebbet állított: elkészült a legújabb könyvszakértői vélemény, amely őt (vagyis ártatlanságát) igazolja.
Képvásárlás. ´ ugyebár juhász, nem ért a művészethez. Ezért kért certifikátot. Bizniszt szimatolt az ügyben, de nem jött be, istenem, van ilyen. A pénztárkönyv, a kiadási és a bevételi bizonylatok, azaz minden azt bizonyítja, hogy a képek árát kifizette, és tanúk is vannak, akik látták a festményeket. A képek persze akár hamisítványok is lehettek: de hát nincs üzlet kockázat nélkül, ugye.
Átfuttatás. Lehetséges, hogy a tranzakcióban mások követtek el hibákat (például úgy, hogy ők nem fizették meg az áfát). De ő, Stadler igazoltan kifizette a nagy összegű, áfával növelt vételárat (ott a pénztárkönyv), tehát jogosan kérte vissza az áfát. Hol itt a gond?
Exportszubvenció. A támogatás kiutalásának feltételeit bizonyíthatóan teljesítette, amennyiben az árut dokumentálhatóan kivitte az országból, és az érte járó összeg (megvannak a banki bizonylatok) befolyt a számlájára, majd ennek alapján kérte a támogatást. Azaz minden rendben történt. Annak a ténynek, hogy két darab, egy kisebb és egy nagyobb összegű számla készült (nem mellesleg: semmiféle bizonyíték nincs, hogy ő erről tudott volna), Magyarországon nincs jelentősége (a nagyobb összeg az "igazi", az folyt be a számlára). Az pedig, hogy a külföldi üzletfél netán "olcsósította" az ő vámfizetését, nem az itteni hatóságokra tartozik.
Fiktív költségszámlák. Eleve nem fiktívek, hiszen a pénzt - 37 millió dollár - átutalták a külföldi eladóknak, az erről szóló bizonylatokat új bizonyítékként becsatolták. A cégek sem lehettek fiktívek, hiszen az orosz rendőrség hosszú levélben sorolta gaztetteiket: aki nem létezik, az rosszat sem csinálhat. Tudáscsomag: a keleti biznisz nem olyan, mint a nyugati; mások a normák. A tudáscsomag voltaképpen nem más, mint az ottani üzletet jól ismerő vagy kézben tartó csoport garanciája, hogy az árura szükség van, a vevő fizetőképes, a szállítmány megérkezik, a sofőrt nem ölik meg. Tény: Stadler-szerelvény még Belső-Szibériába is mehetett, a megrendelők előzékenysége folytán páncélvonatos biztosítással. Tény: az áru odaért, a pénz meg ide. Mi a probléma?
(Közjáték: "Mekkora volt a legnagyobb üzlete?" Stadler a bírósági folyosón megvonja a vállát, nem válaszol. "Mégis. Egymilliárdos?" Fejét rázva legyint: "Olyanból sok volt. Egymilliárd? Ugyan má´!")
Megyen az idő
Stadler József 1998. április 21-től 1999. június 21-ig 14 hónapot töltött előzetes letartóztatásban. Fogva tartásának színhelye a kecskeméti börtön volt: eleinte egy-, később, saját kérésére, többszemélyes zárkában múlatta a napokat. Kivételes rabnak számított, akit ismert emberek (például Puskás Öcsi) látogathattak meg.
Az újrakezdett perben sok minden más az előző eljáráshoz képest.
Új a bíró. A folyosón terjengő szóbeszéd szerint "meg kell védenie a megyei bíróság becsületét". Értsd: az első ítélet megerősítendő.
Új az ügyész.
Stadler Józsefet Feldmájer Péter mellett (akinek végső soron a vállalkozó az újratárgyalást köszönheti: föllebbezésének úgyszólván szó szerint helyt adott a Legfelsőbb Bíróság) egy ideig Kocsis Attila is védte: utóbbi november 24-én lemondott e feladatról. Kocsist a helyi közvélemény rendőr ezredesként, Bács-Kiskun megyei rendőr-főkapitányként ismerte meg; tevékenysége épp Stadler fénykorára esett.
Az a Stadler, akit sofőrje manapság szállít be a bírósági tárgyalásra, nemigen hasonlít régi önmagára.
Lefogyott.
Panaszkodik az egészségére: cukorbeteg lett, hasnyálmirigy-problémákkal küzd (leszázalékolása folyamatban).
Három gyermekének anyja - húsz év után - otthagyta (köszöni szépen, jól van: Kiskunhalason működtet egy hotelt és vállalkozói klubot az új párjával). Stadler a "kutyaharapást szőrével" elv alapján orvosolta a csalódást: egy hónaljig érő combú, 22 éves ukrán szőke bombázót csábított el, akinek a portréját Stadler most festeti (természetesen olajban).
Életkörülményei, különösen ahhoz képest, amiben már része volt, hagynak kívánnivalót maguk után. Bruttó ötvenezret keres a Stad-Ker Bt.-nél, ahol az "irodában tevékenykedik": megpróbálja fenntartani a stadiont. Barátságos meccset éppúgy szervez, mint lakodalmat vagy szépségversenyt. (A tárgyalásfolyam elején elmondta a bírónőnek, hogy mindebből többmilliós bruttó jövedelme származik: hogy mennyi a nettó, azt nem tudni.)
Közeg
A per még hónapokig eltart: a legoptimistább becslés nyárra teszi az ítélethirdetést, a legtöbben azonban úgy vélik, ősznél előbb semmi sem történik. A média érdeklődése (hiába, Kecskemét nem a főváros) mára a minimálisra csökkent.
Hogy mi lesz a vége, nem tudni. Az azonban figyelemre méltó, hogy miközben - úgy általában - a gazdagot utálják ebben az országban, addig Stadlert Akasztón (ott, ahol a legjobban ismerik) már-már a legnagyobb embernek tartják, aki közmegbecsülésnek, sőt közszeretetnek örvend.
Legendáját a Leonardo-ügy rongálta meg legjobban. Rajtavesztett a fickó, gondolták sokan. Az 1998-as ítélet a kilencévi szabadságvesztésről azonban mindenkit elképesztett.
Hogy mára a közgondolkodás megváltozott (ami persze a majdani ítéletet aligha befolyásolja, s ez így van rendjén), abban persze Stadleren kívüli tényezők játszották a döntő szerepet.
A Tocsik-ügy.
Kaya Ibrahim. Meg Josip Tot.
A soha le nem bukó olajosok.
És a többi hasonlók.
Ezért van az, hogy Stadlert többnyire ab ovo nem bűnösnek tekintik. Igaz, ma született báránynak sem. Inkább áldozatnak.
Pedig: a tündöklés és bukás, az Utolsó vacsora meg a többi "üzlet", mindezek hivatalos és népi megítélése - ez így együtt az 1989 utáni Magyarország egyik leghívebb lenyomata.
(MaNcs, XIII. évf. 06. szám, 2001.02.08.)
A Stadler-dosszié újabb fejezete
Hidd el ezt a levelet!
A Világgazdaság a múlt héten egy rövid írásban nyilvánosságra hozta: több száz hasonló iromány létezik. A közlés másnapján az ügyet eredetileg útjára indító Magyar Nemzet is előrukkolt a maga változatával (persze a Világgazdaság közlésére nem hivatkozott), aztán beszállt a Duna tévé is, de - mondhatni: természetesen - azzal egyikük sem foglalkozott, hogy nemcsak szocialistáknak szóló, hanem fideszesek segítségét kérő levelek is vannak. A Fidesz választási kampánya a jelek szerint tehát megkezdődött; és az ilyesfajta hadjáratokat soha nem a valósághoz való ragaszkodás jellemzi. Most sincs ez másképp. AStadler-per új, újabb és legújabb fejleményeiről beszámolva több megoldás közül választhatunk.
1. Dönthetünk úgy, hogy a milliárdos adó- és áfacsalással vádolt akasztói vállalkozó történetét tényszerűen tárjuk az olvasó elé. (Lásd: A Stadler-dosszié I-II., Magyar Narancs, 2001. február 1. és 8.)
2. Nem kizárt azonban az a megközelítés sem, amely az ügyet politikai vendettaként ábrázolja; újabban ennek vagyunk a tanúi. (Erről lásd: Az utolsó vicsora, Magyar Narancs, 2001. március 1.)
Az 1. pontban vázolt alapkérdésre - bűnös-e Stadler József a terhére rótt cselekmények elkövetésében - a bírósági ítélet ad majd választ. Arról a (nem Leonardo da Vinci által festett) freskóról azonban, amely Stadler Józsefet űzött vadként ábrázolja (2. pont), viszonylag egyszerűen véleményt mondhatunk - ehhez elegendő ismerni a tényeket.
Idegen tollal
A Magyar Nemzet címet viselő polgári napilap 2001. március 24-én ezt írta: "Stadler (...) korábban számtalan nyilatkozatot tett azzal kapcsolatban, hogy ügyében politikai döntés született. Lapunknak adott interjújában kitért arra, hogy még a Horn-kormány alatt különböző MSZP-s vállalkozásokkal került szembe a külföldi, egyebek mellett ukrán piacokért folytatott harcban. Véleménye szerint ezt követően indult ellene eljárás, majd ítélték első fokon példátlanul szigorú, kilencéves börtönbüntetésre."
Hm.
Stadler 1988-ban alakította meg a nevét viselő korlátolt felelősségű társaságot. A cég forgalma 1990-től lendült fel, 1991-ben 500 milliós, 1993-ban pedig 12-13 milliárd forintos árbevétel szerepelt a könyvekben, 1994-ben azonban már csak 4 milliárd. A hirtelen megugrás és a váratlan visszaesés okaként a vádirat azt mondja:
1. A cég 1992 vége és 1994 augusztusa között "folyamatosan és jogosulatlanul igényelt vissza általános forgalmi adót az APEH Bács-Kiskun Megyei Igazgatóságától, valamint ugyancsak folyamatosan és jogosulatlanul jelentősen nagyobb összegben igényelt mezőgazdasági és élelmiszer-ipari exporttámogatást, mint amire tényleges exportja révén jogosult lett volna. Nem tett eleget társasági adófizetési kötelezettségének sem. Könyvelésében fiktív kiadások elszámolásával - az adóhatóságot megtévesztve - a társaság kimutatott nyereségét csökkentette."
2. Konkrétabban: a nevezetes "festményvásárlás" 1993. november 15-20. között történt. A Stadler-Deésy közötti milliárdos parfümügylet időpontja 1993 novembere és decembere, illetve 1994 februárja. 1993-1994-ben folyt az "exportbiznisz" is (1993-ban a vádirat szerint Stadler vevői mindössze 60,4 millió forint értékű számlát fogadtak el valójában, ám a mérlegben több mint 1,2 milliárdos export szerepelt, s erre 233 milliós állami szubvenciót vettek föl Akasztón). A fiktív költségszámlák értéke 1993-ban összesen 4,3 milliárd forint volt.
Történelemóra
1990-től 1994-ig Magyarországon az MDF-kormány volt hatalmon Antall József, illetve Boross Péter miniszterelnök vezetésével.
Az APEH Stadler Józsefet 1994 legelején (a Leonardo da Vinci-freskó áfa-visszaigénylése kapcsán elrendelt szuperrevízió után) jelentette fel, vizsgálatokat azonban már 1993 nyara óta végeztek Akasztón. Az az állítás tehát, hogy Stadlert a Horn-kormány idején - ráadásul a szocialistákkal folytatott küzdelem után - kezdték üldözni, nem fedi - nem is fedheti - az igazságot.
Stadler működése során folyamatosan igyekezett megnyerni a hatóságok jóindulatát - sikertelenül. ´ maga nyilatkozta többször: 1993 nyarán meghívta magához az APEH elnökét (a valóságban az akkori megyei adóhivatali igazgatót), bemutatta birodalmát, s megkérdezte tőle: baj lenne-e, ha a rákövetkező évben megtöbbszörözné exportját. Válasz gyanánt másnap beállítottak hozzá a revizorok; ez a húzás tehát nem jött be.
Stadlernek 1993 végére, 1994 közepére föltehetően elege lett abból, hogy az (MDF-hatalom) adóhivatal(a) minden egyes egérlyukba benézett Akasztón. Erre persze ezredszer is ugyanazt lehet mondani: aki egymilliárd forintért Leonardo-freskót vásárol, az ne csodálkozzék, ha rászabadulnak a nyomozók.
Nem az lett volna (lenne) a közbotrány, ha nem jönnek?
Stadlert úgy beállítani, illetve kontroll nélkül hitelt adni a perelt vállalkozó ama legújabb véleményének, hogy ő egyik vagy másik politikai pártnak lett volna a híve vagy éppen az ellensége, és ennek "bizonyítékaként" X-hez vagy Y-hoz írt leveleket mutogatni, sok mindent jelenthet: például azt, hogy kétségkívül beköszöntött a 2002-es választások kampánya, amelyben semmi nem számít, a tények a legkevésbé.
Gondolatkísérlet
A Magyar Nemzet mellett a Duna tévé is beszállt az oknyomozásba, miszerint újabb, ezúttal nem egy Stadler által írt levél "bizonyítja" azt, hogy Stadler "pontosan tudta, melyik párthoz kell fordulnia".
Világos, ugye?
Nézzük: a levelek legkorábban 1998-ban keletkeztek. A Stadler-birodalom ekkorra összeomlott; befejeződött a rendőrségi nyomozás, és az ügyészségi vádindítvány nyomán a bíróságon javában folyt a büntetőper, amely első fokon kilencévi börtönnel és teljes vagyonelkobzással zárult. Megindult továbbá a Stadler Kft. felszámolási eljárása is: az adóhivatali követelések összege kamatostól ekkorra meghaladta a hétmilliárd forintot. (Olykor nem ártana arra is gondolni, ez a köz kasszájából hiányzott, más szavakkal: a mi pénzünkkel lógtak meg.)
Ha valamivel teli lett Stadler töke, az - legalábbis az elemi logika szerint - a szocialista hatalom lehetett, amely véglegesen elzárta az áfacsapot.
Ha bizonyíték az, hogy Stadler az MSZP-hez fordult (valójában Hámori Csabához és Balogh Ernőhöz, a Balo Kft. két ügyvezetőjéhez, de ezt most hagyjuk figyelmen kívül), akkor épp annyira bizonyíték a 80-as számú levél is, amelyben az új kormánytól remél segítséget. Stadler ebben Sáfrán Máriát (gyermekei anyját) kéri: hívja át Pali bácsit, a porcelánost, és ő hívja le a stadionba (vezetéknév) Kálmánt, aki (idézet következik) "nagy barátja a (keresztnév)-nak, ő fog kapni a (keresztnév) kormányban valamilyen pozíciót, azt hiszem, a sport területén. Ez biztos tud segíteni."
Hoppá. Akkor most hogy is van ez?
Továbbá: bizonyít-e bármit, hogy egy másik - kézírásos, dátum, sorszám és aláírás nélküli - "kérelem" így kezdődik: "kérném az új kormányt, szíveskedjék zárolni minden velem kapcsolatos ügyiratot" (a kétoldalas irományban amúgy ártatlanságát bizonygatja, illetve két év alatt minimum tízezer munkahely teremtését vállalja, rengeteg üzem beindításával).
Na de itt az újabb Nagy Sztori: a König-Wien Kft. ügyvezetőjének 1994. szeptember 8-án kelt levele Kósáné Kovács Magdához. (Ezt nyomatta a Duna delej is.) Az ügyvezető közbenjárást kért a "Stadler Kft. ellen folyó méltánytalan és önkényes rendőrségi, illetve adóhatósági eljárások megszüntetésében". A levélíró tehát tudta (amit rajta kívül még több millióan), hogy abban az időben Kósáné Kovács Magda volt Magyarországon a munkaügyi miniszter. A kérdés innentől az, hogy Kósáné Kovács Magda miniszterként tett-e az ügyben bármilyen törvénybe ütközőt. Egyáltalán: bármit. (Föltehetően a Munkaügyi Minisztérium irattárát nem darálták be: úgyhogy roppant kíváncsiak lennénk Kósáné válaszára.)
És még egy érdekesség: amilyenek a magyarhoni véletlenek, Kósáné éppen akkor keveredett gyanúba Stadlerrel, amikor az MSZP a kétharmados támogatást igénylő (és a Fidesz számára fontos) egyházitörvény-módosítástól visszalépett. (A képviselő asszony a téma "felelőse" a pártban.)
Leves, mákosnudli
Tegyük föl: minden egyes Stadler-levél megérkezett a címzettekhez: megkapta a magáét Hámori Csaba is meg Orbán Viktor is.
Normális ember (tehát az, aki a tényekből indul ki, következtetéseit e tényekre alapozza, tehát nem pártszerűen, hanem logikusan gondolkodik) eleve kétkedve nyúl Stadler bármilyen dolgához: nem utasítja el rögtön, de nem is veszi készpénznek.
Amilyen baromság lenne Stadlert szocialistának tekinteni, épp akkora marhaság lenne lefideszesezni. Stadlernek a mindenkori hatalommal volt és van baja. És nem politikailag. Hanem mert beleköptek a levesébe: följelentették a Leonardo da Vinci-freskóval kapcsolatos milliárdos ügylet miatt. (Az ő szájából mindez úgy hangzik: nem hagyták, hogy tízezreknek adjon munkát).
Ennyi a történet. És annyi pártpolitika sincs benne, amennyi egy mákosnudliba szorul.
Ballai József
Levelező tagozat
Stadler József maga beszélt leveleiről e sorok írójának. "Körülbelül háromszázat" írt levél- és börtönpapírra, némelyiket sorszámmal, némelyiket a nélkül. A szám azonosításra szolgált: egy füzetben jegyezte, hogy például a 22-es levélben ügyvédjét arra kérte: keresse föl X-et, aki Z ügyben a mentőtanúja lehet.
A levelek egy részét közvetlenül Sáfrán Mária (három gyermekének anyja), egy másikat a könyvelője, harmadik csoportját pedig védője, Feldmájer Péter kapta.
Arról, hogy mi lett a sorsa az első két csoportba tartozó iratoknak, nincs hitelt érdemlő információnk (hacsak annyi nem: az eredetileg Sáfrán Máriának átadott, de Hámori Csabának és Balogh Ernőnek írt levelet a Magyar Nemzet címet viselő újság közölte; nem tudni viszont, az eredeti címzettekhez eljutott-e, s ha igen, hogyan: postán avagy személyesen kézbesítve). Az ügyvéd arról tájékoztatott: minden egyes levélről másolatot készített, s csak azután továbbította őket (többségük Sáfrán Máriának szólt), miután megbizonyosodott arról, hogy nincs bennük semmi törvénybe ütköző.
Stadler szóbeli felhatalmazásával élve betekintettünk a levelekbe; a legmagasabb sorszámú a 83-as volt (dátuma VI. 12. - nyilvánvalóan 1998-ból), ám azonos számozásúból több is akad.
Néhány példa:
31. (VI. 5.): orosz közjegyző előtt tegyen jognyilatkozatot az exporttámogatás igazolására egy vevő;
32. (VI. 5.): volt főkönyvelője (a per másodrendű vádlottja) menjen el a Vex Kft. irodájába, hátha talál valamilyen bizonyítékot;
51. (VI. 10.): nézzenek utána, mennyi pénzt utalt át a Magyar Labdarúgó Szövetségnek.
A per folytatódik
A leveleknek semmi közük a perhez, annak lefolyását semmilyen módon nem befolyásolják.
A perrendtartás szabályai szerint az ügy a tárgyalóteremben zajlik; az a tárgya, amit a vád tartalmaz, márpedig a vádiratban nincsen sem politikai szál, sem semmilyen levél, sem Hámori Csaba, még csak Balo Kft. se, nem is beszélve pártokról: nincs szó sem MSZP-ről, sem MDF-ről, sem Fideszről.
Csak áfáról, adóról. Meg stiklikről, sok milliárd forintos nagyságrendben.
A tárgyalóteremben a dolgok egy úthenger lassúságával és megállíthatatlanságával haladnak előre: a beidézett tanúk próbálnak visszaemlékezni a majdnem egy évtizede történt eseményekre meg saját korábbi vallomásaikra.
A gyanúsítottakat és a tanúkat kihallgatták a rendőrségen, a nyomozás során; ekkor vagy feltáró, beismerő vallomást tettek, vagy letagadtak mindent (netán visszavonták korábbi feltáró szavaikat). Ott vannak azután a bírósági jegyzőkönyvek is, amelyek az 1997/98-as első fokú eljárás vallomásait őrzik. Minden gyanúsítottnak mindenkor jogában áll, hogy megtagadja a vallomást (erre nem is kötelezhető), de ha mond bármit, az fölhasználható ellene. Vissza is lehet vonni a vallomást, ám ez a bíróságot nem kötelezi semmire: az is egy dokumentum, amit vagy figyelembe vesz, vagy nem.
Az utóbbi napokban két - mondjuk így - érdekesebb fejlemény következett be. Meghallgattak egy tanút (ő a korábbi eljárás idején beteg volt, akkor tehát kimaradt a szórásból), akit Pergel Nándor (harmadrendű vádlott) kért föl olyan cégek felhajtására, amelyek hajlandóak magasabb értékről szóló számlát adni (s ő hajtotta fel a Torgyán-féle kazettaügyben elhíresült Deésy Géza Déssex nevű kft.-jét), amiért is Stadlertől jutalék járt Pergelnek, Deésynek és persze a tanúnak. Nos, a tanú most nem emlékezett semmire, a Gyorskocsi utcában tett (amúgy hitelt érdemlő aprólékosságú) vallomásáról pedig azt mondta: ő ilyet soha nem mondott, a minden oldalon ott lévő aláírása pedig "hasonlít, de nem olyan", mint az övé. Stadler, Pergel és Deésy egy emberként közölte, hogy tényleg, a vallomás nem is lehet igaz (Stadler és Deésy - akik korábban alig köszöntek egymásnak - ezek után látványos, fotósoknak való kézfogással parolázott az utcán). Ha a bíróság elfogadja az új vallomást, akkor Stadler, Pergel, Deésy és a többiek szénája jobban áll, mint egy héttel ezelőtt. (A bíróság mindenesetre fölhívta a figyelmet: azt állítani, hogy a vallomás nem igaz, az aláírás nem igazi, akár a hamis vád tényállását is kimerítheti, amiért nagyobb büntetés jár, mint a hamis tanúzásért).
Továbbá.
A sok sofőr közül, akik mára természetesen elfelejtették a részleteket, az egyik mégis megerősítette korábban tett vallomását (tartozunk az igazságnak azzal: úgy tűnt, mintha valami oknál fogva haragudna Stadlerre). Szavai szerint bevett gyakorlat volt a kettős-hármas számlázás Akasztón, a konkrét lebonyolításban többször részt vett Sáfrán Mária is. Stadler egy franciakockás füzetben tartotta nyilván az ügyleteket. Az első ár az üzlet igazi értékére vonatkozott, a második ár (amely a beszerzési árat sem érte el) a célország hatóságainak szólt, a harmadik (amely esetenként 20-25-szörösen meghaladta a vételárat) az exporttámogatás, azaz százmillió forintok igénybevételére szolgált.
Amíg e csapot el nem zárták.
(MaNcs, XIII. évf. 13. szám, 2001.03.29.)
A Stadler-ügyről a Magyar Narancsban megjelent e három írásáért (A búsuló juhász, Nullszaltó, Az utolsó vicsora) Ballai József nyerte el a Philip Morris Magyarország Minőségi újságírásért pályázatának 2001. február havi díját. A nyertes cikkek utánközlésben a Tallózóban és a Magyar Sajtó című szaklapban jelentek meg.
Stadler József szabadon
Korunk hőse
Stadler József újra szabad; a hírt 2005. január 23-án röpítette világgá a média. A nagyérdemű tájékoztatása azóta is folyamatos.
Az egykori MD-2940-es elítélt - oldalán új, fiatal barátnőjével - a legnézettebb tévéshow-k sztárja, az általa létrehozott alapítvány számlaszámát a közszolgálati adón sugározzák, a kereskedelmi csatorna arra büszke, hogy exkluzív jogot szerzett tudósítani a körmös-pacalos-réteses szabadulópartiról. Eközben Barra István, a Stadler Kft. "fa." (felszámolás alatt) felszámolója a Narancs egyetlen kérdésére volt hajlandó válaszolni: a céggel szembeni jogos követelések összege meghaladja a 10 milliárd forintot.
Visszapillantó tükör
Stadler József 1988-ban, egymillió forintos törzstőkével hozta létre a nevét viselő, bel- és külkereskedelemmel foglalkozó korlátolt felelősségű társaságát. A cég eleinte főleg belföldi kereskedésből élt: mintegy 5000 boltot látott el, és szinte mindennel foglalkozott, amiben fantáziát látott. Megvette például - egy tételben - a feloszlatott munkásőrség vegyvédelmi fölszerelését, valamint a felszámolás alatt álló konzervgyárak készleteit. A Stadler Kft. 1990-től szállítmányozással is foglalkozott. Eleinte csak egyetlen kamionnal, ám hamarosan bővítette a gépparkot; a fénykorban, 1993-ban 42 saját (többnyire Mercedes) nyerges vontatóval rendelkezett. A társaság csúcséve 1993 volt, amikor 10 ezer kamionnyi Stadler-áru hagyta el Magyarországot. A cég főként Ukrajnába, Oroszországba és Romániába exportált konzervipari termékeket, üdítőt, sört, bort, pezsgőt, miegymást. A kft. a 125 millió dolláros külkereskedelem mellett Magyarországon is egymilliárd forintos árbevételt ért el; forintban kifejezve az összforgalom elérte a 12-13 milliárdot.
1993 decemberében Stadler József 22 festményt vásárolt, például Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festményét. Az igazi Utolsó vacsora 1498-ben készült, és máig a milánói Santa Maria delle Grazie refektóriumának a falán látható. A festménycsomagért Stadler két részletben fizetett, szokás szerint készpénzben, összesen 820 483 600 forint plusz 205 120 900 forint áfát. A pakk eladója a Vex Kft. volt, amelyet Budapesten, 1993. november 15-én alapított Szergej Anatolevics Vexler orosz állampolgár. A tranzakciót rögvest a cégalapítás után, november 15-20. között bonyolították le, később azonban az orosz rendőrök arról tájékoztatták magyar kollégáikat, hogy Sz. A. Vexler névre és a megadott lakáscímre hatóságaik soha, semmilyen útlevelet nem adtak ki. A képekhez adott certifikátot az a moszkvai Lux Galéria állította ki, amely létezik ugyan, de festményekkel kapcsolatos tevékenysége nem regisztrált, műbizonylatokat kiállító szakértői nem ismeretesek. Stadler cége a következő havi áfabevallásában szerepeltette a festményvásárlást, és a rutinszerűen megejtett tételes ellenőrzés után rutinszerűen engedélyezték a 205 milliós általános forgalmi adó visszautalását. A következő havi rutinellenőrzéskor viszont az APEH gyanút fogott. Meg akarták nézni a helyszínen a festményeket is, ám erre mégsem kerülhetett sor. Nyilván abszolúte véletlen, hogy látogatásuk másnapján vette vissza (és szűnt meg működni) a Vex Kft. mindössze 508,5 millió forintos nettó áron a képeket. Némileg előre szaladva: a festményügyben a Legfelsőbb Bíróság ítélete Stadlert nem marasztalta el.
A dominó eldőlt, a vizsgálat megindult.
Stadler József ekkorra - nem csak az üzletei miatt - híressé vált. Beletenyerelt a fociba, és a semmi közepén, a 3500 lelkes Akasztón felhúzott egy stadiont a Stadler FC-nek. A birodalom központjában a legdrágább Mercedesek parkoltak. Futárok indultak tíz- és százmilliókkal - a legtöbb üzletet, az akkoriban szokásos módon, készpénzben rendezték.
Stadlert ez idő tájt már őrizték, demonstratív jelleggel, nagy rendőri erőkkel: az irodaház előtti parkolóba is csak szigorú biztonsági ellenőrzés után lehetett beállni. Előtte rabolták el - korábban Magyarországon, a szovjet hadsereg kötelékében szolgáló csecsenek törtek rá, ejtették rabul és kínozták meg. Egymillió dollárt (akkori árfolyamon 100 millió forintot) fizetett a szabadulásáért. A csecseneket később elfogták, bíróság elé állították, és két év börtönre ítélték őket.
Előbb az APEH Bács-Kiskun, utóbb a Csongrád Megyei Igazgatósága vizsgálta a Stadler Kft. dolgait, később a központi felülellenőrzés vonta hatáskörébe az ügyet. Nemhogy ki- vagy visszautaltak volna (állami támogatást, általános forgalmi adót, exportszubvenciót stb.), ők állapítottak meg irdatlan - többmilliárdos összegű - adóhiányt, mulasztási bírságot, késedelmi pótlékot, miegymást. Időközben a rendőrségi nyomozás is befejeződött. Az ügyészség elkészítette a vádiratot.
(Stadler pályfutásáról bővebben lásd: A Stadler-dosszié I-II., Magyar Narancs, 2001. február 1. és 8.)
Modus operandi
A Bács-Kiskun Megyei Bíróság 1997. május 20-án tette közzé a felszámolási eljárás megindítását; maga a döntés már 1997. április 3-án jogerőre emelkedett
A Bács-Kiskun Megyei Ügyészségen készült vádirat szerint "a Stadler József egyszemélyi irányítása alatt álló Stadler Kft. 1992. vége és 1994. augusztusa között Hrubi Gyula főkönyvelő közreműködésével folyamatosan és jogosulatlanul igényelt vissza általános forgalmi adót (É), valamint ugyancsak folyamatosan és jogosulatlanul jelentősen nagyobb összegben igényelt mezőgazdasági és élelmiszeripari exporttámogatást, mint amire tényleges exportja révén jogosult lett volna, nem tett eleget társasági adófizetési kötelezettségének, könyvelésében fiktív kiadások elszámolásával, az adóhatóságot megtévesztve a társaság kimutatott nyereségét csökkentette; a Stadler Kft. könyvelése, mérlegei a társaság valós gazdasági helyzetének áttekintését, illetve ellenőrzését meghiúsították." A jogosulatlan áfa-visszaigénylés a vád szerint két módszerrel történt: nem létező cégek számláival, illetve valódi, ámde ekkora üzletekre alkalmatlan cégecskék közbeiktatásával, az eredeti ár sokszorosát feltüntető számlákkal (ez az ún. átfuttatás). A kárérték: 740,3 millió forint. Az exportszubvenció során Stadlerék a "kétszámlás trükköt" alkalmazták: ugyanazzal a sorszámmal egy kis és egy nagy összegű számlát írtak, és az állami támogatást a nagyobbik összegre igényelték/kapták meg. A vád szerint volt egy harmadik - legkisebb összegű - számla is, ezt a célországbeli vevő kapta volna, nyilván azért, hogy a lehető legkevesebb vámot fizesse. A kárérték 416,8 millió forint. Az ügyészség úgy látta, Stadlerék a társasági adót létező és fiktív keleti cégektől hamis számlákon vásárolt "tudáscsomagokkal", illetve piackutatással csökentették: ezeket a kiadásokat ugyanis költségként számolták el, vagyis a nyereséget csökkentve kevesebb adót fizettek. A kárérték 1 milliárd 112 millió forint.
Ítéletek
Stadler Józsefet egyetlen vádpont (egy zártörés) kivételével mindenben - vagyis folytatólagosan, különösen nagy értékre elkövetett csalásban, gazdasági előny jogosulatlan megszerzésében, adócsalásban, számviteli fegyelem megsértésében és magánokirat-hamisítás elkövetésében - bűnösnek találta a Bács-Kiskun Megyei Bíróság, s halmazati büntetésül 9 évi börtönre, teljes vagyonelkobzásra ítélte, és 10 esztendőre eltiltotta a közügyektől. A több mint 90 perces indoklás szerint Stadler József a nevét viselő, egyszemélyi tulajdonában és irányítása alatt álló kft.-ben az üzlet mellett főleg áfa- és adócsalással foglalkozott, amihez a vádlott-társak nyújtottak segítséget. Tipikusnak nevezhető például az az ügylet, amelynek során az eredetileg 9 milliót érő parfümcsomag ára elérte az 1,2 milliárd forintot - a papír elvégre mindent elbír. (Lásd Világgazdaság, 1998. április 22.)
A Bács-Kiskun Megyei Bíróság ítéletét a Legfelsőbb Bíróság - a határozat helytelen tényállásaira, téves jogi következtetéseire és megalapozatlanságára hivatkozva - 1999 júniusában hatályon kívül helyezte. A megismételt elsőfokú eljárás után a Bács-Kiskun Megyei Bíróság öt év hat hónap börtönre és kétmillió forint pénzbüntetésre ítélte Stadler Józsefet, egyebek között különösen nagy kárt okozó, folytatólagosan elkövetett csalás, adócsalás, magánokirat-hamisítás és a számviteli fegyelem megsértése miatt. (A vállalkozót a börtönbüntetés mellett öt évre eltiltották a közügyek gyakorlásától.) A másodrendűtől a hetedrendű vádlottig senkit sem mentettek fel, Stadler főkönyvelőjét, a másodrendű vádlott Hrubi Gyulát 3 év börtönre, 3 év közügyektől való eltiltásra, valamint 200 ezer forint büntetésre ítélték. Az ügy negyedrendű vádlottját (a Torgyán József akkori agrárminiszter "megkenését" bizonygató, ún. kazettaügyben elhíresült), Deésy Gézát különösen nagy kárt okozó, folytatólagosan elkövetett csalás és magánokirat-hamisítás miatt ítélték három év börtönre és tiltották el három évre a közügyek gyakorlásától. Deésynek ezenfelül 500 ezer forint pénzbírságot kellett fizetnie.
Stadler József csalás és más bűncselekmények miatt első fokon kiszabott öt és fél éves börtönbüntetését az eljárás elhúzódása, illetve a vádlott megrendült egészségi állapota miatt négy és fél év fogházra enyhítette a 2003 februárjában kihirdetett másodfokú, jogerős ítéletében a Legfelsőbb Bíróság. A vádlott-társak első fokon kiszabott büntetéseit jórészt helybenhagyta, így többek között Deésy Géza többéves, letöltendő szabadságvesztését is.
Szabadulás és örökség
Stadler József 2003. március 25-én, a bírósági határozatban megjelölt határidő előtt csaknem másfél órával jelentkezett a kecskeméti börtönben 4 év 6 hónapos, jogerős fogházbüntetésének megkezdésére - amelyből előzetes letartóztatásban korábban hozzávetőleg 9 hónapot már letöltött (lásd az aznapi [origo]-tudósítást).
2005. január 23-i szabadulásáról a másnapi lapok bőséggel beszámoltak. A Népszabadság tudósítása szerint Stadler a szabadulását háromszáz vendégével, két és fél mázsás borjú elfogyasztásával, körmös pacallal, rétessel és az arcképével díszített címkéjű vörösborral ünnepelte. Az 54 éves akasztói vállalkozó az előzetes letartóztatás idejével együtt összesen harminchat hónapot töltött börtönben. Stadler a börtönből kilépve fotósok és tévések gyűrűjében szállt be a TV 2 Napló stábjának buszába - a produkció ugyanis megvette Stadler szabadulási sztoriját, a forgatócsoport már vele együtt jött ki a börtönből. A bulvármédia valóságos hőst farag belőle, s ő kedvvel is nyilatkozza, hogy ártatlanul ült.
A Stadler Kft. felszámolását annak idején az adóhivatal kezdeményezte, mivel a cég - több adónemben - mintegy 9 milliárd forintnyi tartozást halmozott fel. A második legnagyobb hitelező a Corvin Bank egyik cége, amelynek, kamatok nélkül, 730 millió forintos hitele ragadt be Akasztón. A további több mint 50 hitelezőnek - a Stadler Kft. egykori kereskedelmi partnereinek, szolgáltatóknak - szintén jelentős a követelésállománya. A rendezést számos körülmény hátráltatja - a többi között az, hogy a Stadler Kft. bérbe adta a (szintén Stadler érdekeltségébe tartozó) Stad-Ker Bt.-nek az akasztói stadiont úgy, hogy ha 2020 előtt felmondanák a szerződést, akkor a Stad-Kernek 220 milliós bánatpénz járna. Emiatt viszont a stadiont nem lehet értékesíteni. A felszámoló sajtóhírek szerint alig néhány vagyontárgyat tudott értékesíteni, kevesebb mint 50 millió forintért. Az APEH időközben a Magyar Követeléskezelő Rt.-nek adta el stadleres kinnlevőségét.
2005. január 28-án, a Stadler József szabadulása utáni ötödik napon telefonon kerestük Barra Istvánt, a Stadler Kft. "fa." felszámolóját. Íme, a rövidre sikeredett párbeszéd:
"Jó napot kívánok, a Stadler Kft. felszámolása ügyében telefonálok. Találkozhatnánk? Újságíró vagyok."
"Nem adok senkinek semmiféle interjút."
"És egy, tényleg csak egyetlenegy kérdésre válaszolna? Mekkora ma a bejelentett hitelezői igény?"
"Több mint tízmilliárd forint. Viszonthallásra."
Stadler ma
Stadler József halad a korral. Hivatalos honlapján, amelyet a 2003. augusztus 26-án, a szokásos akasztói címen (Vörösmarty u. 18.) 100 ezer forintos tőkével alapított Stadler & M Ker Bt. működtet, mi voltunk az 1615., illetve - 24 óra múlva - az 1637. látogatók. A céghez forma szerint Stadler Józsefnek semmi köze nincs. A törvények értelmében amúgy Stadler József - mint gazdasági bűncselekmények miatt jogerősen elítélt ember - bizonyos ideig nem is vállalkozhat a maga nevében, illetve nem lehet gazdasági társaság felelős tisztségviselője. Tulajdonosa azonban - igen.
A weblap tájékoztat a Stadler Alapítvány, a Stadler Stadion, a Stadler FC munkájáról. Az érdeklődők - regisztráció után - az E-könyvet letöltve megismerkedhetnek Stadler József üzleti titkaival, illetve részt vehetnek a Stadler & M Ker Bt. szervezte aukción.
Több tucat olajfestményre, illetve ikonra lehet itt licitálni.
A képek Simák Dóra soltvadkerti származású festőművész munkái, aki éveken át dolgozott Stadlernek. Az Utolsó vacsora - olaj, vászon, 400x200 cm, gipszkeretben kikiáltási ára kereken 3 millió forint, míg egy mosolygós, szivarozós Stadler-portré bőrfotelben, a háttérben a stadionnal (120x180 cm, keret nélkül) 1,2 millió.
A legjellemzőbb festmény - potom háromszázezerért - egy 40x60 cm-es vászonkép. Címe: Vendégem, Claudia. A képen Stadler József édes kettesben Claudia Schifferrel.
Sohasem találkoztak.
Üzleti titkok
"A csodatévő juhász hamis képét festette a média Stadler József akasztói vállalkozóról az 1993-95. években folytatott üzleti tevékenysége alapján. Egy-két, a gazdasági környezetéből kiragadott mozzanat ismételgetésével keltették az >>igazság>festménytHogy volt képes a Stadler Kft. az árbevételét 1991. évi 500 millió forintról a még békeidőnek nevezhető 1993. év végére 12 milliárd forintra növelni? A 48 hónap alatt havi átlagban 240 millió forinttal. Hihetetlen és mégis igaz. Hogy volt képes ekkora forgalomra egy 1 millió forint jegyzett tőkéjű korlátolt felelősségű társaság? Ez a kérdés egy félig képzett hivatali ember kérdése volt, melyet a büntetőeljárás során mint az alapos gyanú alátámasztásaként emlegettek. Ez a szakember már ismeri a jegyzett tőke fogalmát, de nem ismeri egy gazdasági társaság pénzügyi működését. A válaszok, a titkok érdekelhetik a laikus olvasót és a magasan képzett közgazdászt is.
Pillantsunk bele ebbe a >>varázslatbatevékenysége, részletesen elemezni kell azt. Ehhez meg kell ismerni a cég gazdasági tevékenységének folyamatát, személyi és technikai feltételrendszerét, a közgazdasági környezetét, a piaci kapcsolat fejlődését. Honnan hová fejlődött a kft., és ehhez a fejlődéshez milyen gazdasági döntések kellettek. Ezeket az információkat is meg kell ismerni ahhoz, hogy a Stadler-ügy világos és érthető legyen. Ezekre a kérdésekre, felvetésekre kívánok választ adni ebben a visszaemlékezésben!
Ki az, aki visszaemlékezik? A főkönyvelő. Több mint 10 év távlatából már nem titok a titok. Annak mindenki általi megismerése már semmilyen gazdasági előnyt nem jelent senkinek. A tanulságok levonására és az akkori helyzet megismerésére alkalmasak ezek a tények. Stadler József is hozzájárult a nyilvánosság ilyen irányú tájékoztatásához!
Szeretném ezzel az írással megőrizni azokat a gazdasági folyamatokat, melyek hajtómotorjai voltak a Stadler Kft. működésének. Nagyon sajnálom, hogy ez a >>közgazdasági mű(Részlet a birodalom volt főkönyvelője, a volt másodrendű vádlott, Hrubi Gyula Stadler József üzleti titkai című könyvéből)
(MaNcs, XVII. évf. 5. szám – 2005.02.03)