Az instrumentum
In memoriam Leitner László
A nappaliban csak megrebbenő lángú gyertyák világítanak. Az ebihal alakú sztereóból Mozart-zene árad halkan. L. olykor belekortyol a poharába és azon kesereg, hogy huszonhat év után tönkrement a házassága. Most már csak azon igyekeznek, hogy intelligens emberek módjára váljanak el.
L. fölerősíti a sztereót – felesége ajándékozta neki karácsonyra – és egy izgalmasabb hegedűfutamra figyel bólogatva.
- Gyerekkoromban festettem. Azt hiszem volt hozzá érzékem – talán újra kellene kezdenem. Hegedültem is hat évig, de rájöttem, hogy nem vagyok annyira tehetséges, hogy folytassam. Viszont a hegedűm egy mesterdarab volt, száz éves, kijátszott szerszám.
Tölt magának, pár cseppel megnedvesíti a száját. Emlékezik.
- Nem sokkal a házasságkötésünk után történt. Egy társasággal vacsorázni mentünk. Jó volt a hangulat, a cigány egész este nekünk húzta. Aztán egyszer csak elkomorodott az arca. Mi van? Hát a gyerek, otthon. Tehetséges lenne, folytatná a pályát – csak éppen instrumentum, az nincs. Ne bánkódjék, jóember, mondtam neki – nem az első pohár bor után voltunk – majd lesz. Megadom a címemet, holnap reggel 9-kor jöjjön oda és megkapja a mesterhegedűmet.
- Komolyan?
- Ember, nem viccelek. De pontos legyen!
L. forgatja a poharát, s így folytatja a történetet.
- Másnap reggel 9-kor a csöngetésre ébredtem. Az ajtóban ott állt a prímás: fehér ingben, nyakkendőben, keménykalapban. Kérdezem: mi tetszik. Mondja: az instrumentumért jött. Amit megígértem. Homlokomra csaptam: persze, az instrumentum. Szóltam a feleségemnek, hozza. Asztalkendőbe volt csomagolva, úgy adtam át, mint egy pólyásbabát.
A Mozart-cd lejárt, a nappali elcsendesedik. L. öngyújtójával egy újabb cigarettára gyújt.
- És?
- Nincs és. Azóta sem láttam a prímást. Fogalmam sincs, mi lett a gyerekével, megszólalt-e valaha az instrumentum. Talán igen – de az is lehet, hogy nem. De, miért is meséltem el ezt?
- Tényleg. Miért?
- Talán… talán azért, mert akkor még boldogok voltunk… És jólesett… örömet szerezni…
Hangja krákogóssá válik, tölt még a pohárba.
- Régen volt.
Odafordul a vendégeihez, újra kedves.
- Ez a lemez lejárt. Mit tegyek föl?
(Népszabadság, 2003)
L. fölerősíti a sztereót – felesége ajándékozta neki karácsonyra – és egy izgalmasabb hegedűfutamra figyel bólogatva.
- Gyerekkoromban festettem. Azt hiszem volt hozzá érzékem – talán újra kellene kezdenem. Hegedültem is hat évig, de rájöttem, hogy nem vagyok annyira tehetséges, hogy folytassam. Viszont a hegedűm egy mesterdarab volt, száz éves, kijátszott szerszám.
Tölt magának, pár cseppel megnedvesíti a száját. Emlékezik.
- Nem sokkal a házasságkötésünk után történt. Egy társasággal vacsorázni mentünk. Jó volt a hangulat, a cigány egész este nekünk húzta. Aztán egyszer csak elkomorodott az arca. Mi van? Hát a gyerek, otthon. Tehetséges lenne, folytatná a pályát – csak éppen instrumentum, az nincs. Ne bánkódjék, jóember, mondtam neki – nem az első pohár bor után voltunk – majd lesz. Megadom a címemet, holnap reggel 9-kor jöjjön oda és megkapja a mesterhegedűmet.
- Komolyan?
- Ember, nem viccelek. De pontos legyen!
L. forgatja a poharát, s így folytatja a történetet.
- Másnap reggel 9-kor a csöngetésre ébredtem. Az ajtóban ott állt a prímás: fehér ingben, nyakkendőben, keménykalapban. Kérdezem: mi tetszik. Mondja: az instrumentumért jött. Amit megígértem. Homlokomra csaptam: persze, az instrumentum. Szóltam a feleségemnek, hozza. Asztalkendőbe volt csomagolva, úgy adtam át, mint egy pólyásbabát.
A Mozart-cd lejárt, a nappali elcsendesedik. L. öngyújtójával egy újabb cigarettára gyújt.
- És?
- Nincs és. Azóta sem láttam a prímást. Fogalmam sincs, mi lett a gyerekével, megszólalt-e valaha az instrumentum. Talán igen – de az is lehet, hogy nem. De, miért is meséltem el ezt?
- Tényleg. Miért?
- Talán… talán azért, mert akkor még boldogok voltunk… És jólesett… örömet szerezni…
Hangja krákogóssá válik, tölt még a pohárba.
- Régen volt.
Odafordul a vendégeihez, újra kedves.
- Ez a lemez lejárt. Mit tegyek föl?
(Népszabadság, 2003)