BALLAI JÓZSEF RIPORTJA:
Pintér Művek
- Akarsz találkozni Magyarország egyik leggazdagabb emberével? - hívtak Kecelre barátaim.
Kit ne érdekelne ilyen lehetőség?
A betonút parkolóvá öblösödik a 9-es szám előtt: egy család háznál néhány Lada horgonyzott ott, és megmunkálásra váró fémbálák.
- Pintér - nyújtotta a csuklóját egy középmagas, sötéthajú, napégette, csupaizom férfi: a gazdag ember.
Amíg az udvaron magasló üzemépület irodájában vezetett, pár mondattal eligazította munkásait: vagy húsz ember szorgoskodott modernnek látszó gépek mellett. Az iroda olyan jó négyszer négy méteres, inkább alacsony, mint magas helyiség. Az íróasztal mögötti falon blondel keretben festmény: félmeztelen nőt ábrázol (és attól művészi, hogy kéksszürke tónusú). Az íróasztalon kétkazettás telefonüzenet-rögzító, a polcon komplett videóberendezés; monitor, kamera, hordozható képmagnó. Éppen ilyesmire számítottam: kinek is lehetne üzenetrögzítője, Kodak-féle tüstént-fényképezőgépe, komplett videója, ha nem egy gazdag embernek?
A gazdag ember kávét hozatott, és Napóleonnal kínált, sajnos azonban a palacknak már csak az alján lötyögött pár korty, ezért a gazdag ember elnézést kérve eltűnt egy kis szobában, amely az irodájából nyílt és hozott egy bontatlan Napóleont is. (Engem ezzel végérvényesen és örökre meggyőzve, hogy csakugyan gazdag: akinek két palack Napóleonja is van!)
Frissen szedett, még hamvas málna érkezett, közben a gazdag ember átadta névjegyét. Az aranyszínű kartonlapra arany betűkkel van ráírva: PINTÉR JÓZSEF, ipari robotokat, találmányokat, speciális célgépeket kivitelező kisiparos - 6237 Kecel, Nap utca 9., telefon: 162, CB: USB 29-es csatorna, 22-336.
- Pintér úr? Hogyan csinált karriert?
- Apám a helyi földművesszövetkezetben volt fölvásárló, anyám a háztartást vezette: szegény, szolíd család a miénk. Én a tőzegbányánál kezdtem - mozdonyokat javítottam ipari tanulóként -, itt is szabadultam, majd a Keceli Ipari Szövetkezetnél a szolgáltató részleget vezettem. Nagy iskola volt ez: a templomóra javításától a kisvödör forrasztásáig mindenhez értenem kellett. Ezután a kiskőrösi kátéeszhez mentem, részlegvezetőnek a gépgyártáshoz, innen kerültem vissza a Nap utcába kisiparosnak. Huszonnégy éve dolgozom, 41 évesen 5 szakmának vagyok államilag elismert mestere: autószerelő, általános gépi forgácsoló, autóvillamossági műszerész, karosszérialakatos és elektroműszerész. Az iparengedélyt nyolc éve váltottam ki: autószerelőként kezdtem, de nem vágott be az üzlet.
- Csodálkozom rajta. Az autószakma nagyon jövedelmező.
- Totálkáros kocsikkal foglalkoztam elsősorban: háromba kellett vágni a vázat, utána újra összerakni - amiről más lemondott, amivel más nem bírt, az én csakazértis megcsináltam. Pénz helyett tapasztalatot szereztem: ebből kenyérre is alig futja, nemhogy kalácsra. Szerencsére a Magyar Televízió épp akkor adott közre felhívást kameraállvány gyártására: megpályáztam, elnyertem, el is végeztem a munkát. Tudja hogy? Egy fúrógépem volt összesen, mindent kézzel kellett csinálni, mert a pontsság nagyon fontos - az állványok elkészültek, a Híradó stúdiójában működnek. Naponta látom, jók-e még - jók.
- A számítását megtalálta-e?
- Nyolcszázvalahányezer forintot kaptam az állványokért, de a pénzt nem tartottam meg, hanem befektettem. Ebből az összegből vettem az első komolyabb gépeimet. Azóta is ez az elvem: a pluszpénzt beletömni az új gépekbe, a legmodernebb technikába.
A megrendelők sorát a Magyar Televízió után - mesélte Pintér úr - a Váci Forte Gyár követte (fénycsőfojtógyártó automata gépsor kellett nekik), majd a Mechanikai Gépgyártó Szövetkezet, a Mekofém Ipari Szövetkezet,, a Műszeripari Kutató Intézet, a Digép. Csinált magroncsolót genetikai vizsgálathoz, tapétavágó automatát impulzusszámlálóval - és csupa ilyesmiket.
- Azt hittem - mondtam Pintér úrnak -, hogy ezeket a bonyolult szerkezeteket patinás nagyvállalatok gyártják. Nem kisiparosok.
- Persze, sokmindent cégek csinálnak. De a kisiparnak mindig is volt egy erőssége: a gyorsabb és az olcsóbb munka. Ha a megrendelőhöz odamegy egy vállalat és azt ajánlja, hogy egy év alatt megtervezi, újabb két esztendő alatt elkészíti a szóban forgó berendezést, akkor én a három év helyett kérek három hónapot.
- Mondana példát?
- Az Industrial Külkereskedelmi Vállalat a Szovjetunió és Kína számára rendelt tőlem hűtőgépgyári berendezéseket: habosító kalodát, freongáztöltőt, szekrényátadó robotot, peremhűtőt. Az az cég, amelyiktől ajánlatot kértek, két évre vállalta a gyártást. Én hat hónapra, illetve egy évre. Hamarosan egyébként Kínába repülök, beállítani, üzembe helyezni a gépeimet.
- Honnan tudott egyáltalán arról, hogy a Szovjetuniónak vagy Kínának hűtőgépgyári berendezések kellenek?
- Onnan, hogy az Industrial Külkereskedelmi Vállalat az udvaromba küldetett öt mázsa műszaki rajzot, és árajánlatot kért: mennyiért vállalom a rajzok alapján a gépek legyártását. Én akkor bezárkóztam a szobámba, két nap és két éjjel jegyzeteltem, számolgattam; elmentem a Kisipari Termeltető Vállalathoz megtudakolni, miben és mit tudnának segíteni. Az ajánlatom, mint a versenytárgyaláson kiderült, az összes közül a legkedvezőbb volt: az a cég, amelyik mögöttem végzett, háromszoros határidőre, kétszer annyi pénzt kért. A tervcsomagot egyébként rajtam kívül négy nagyvállalat kapta meg.
- Mit mérlegelt, amikor ajánlatot tett?
- Körülbelül tíz százalék haszonnal kalkulálok. Ez esetben 85 millió 700 ezer forintos üzletről van szó, ennek tíz százaléka a haszon: ebből fizetem a forgalmi és jövedelemadót, az egyéb járulékokat. Örülök, ha a végén tisztán megmarad egymillió.
- Egymillió? Még kimondani is sok. Manapság amúgy is mindenki ráfizetésről panaszkodik.
- A követelmények mindenkire egyformán vonatkoznak, nagyvállalatra és kisiparosra ugyanúgy - jelentette ki válaszként Pintér úr. - Én speciel arra vagyok büszke, hogy gyorsabban és olcsóbban dolgozom bárki másnál. Egy kisebb vállalatnál is legkevesebb ötven ember adminisztrál. Azt mindet el kell tartani. Az én titkárnőmnek a levelezéstől a telexezésig minden a feladata. A közgazdászomnak az adórendelkezéseket kell tudnia, a jogászomnak, akit alkalomszerűen fizetek, ennek a hátterét kell biztosítania. Számomra az a lényeg, hogy a feladat minél izgalmasabb legyen.
♦
Pintér úr termelési grafikonja - ha ugyan vezet ilyesmit - meredeken tör az égnek. Két éve hat, tavaly tizenegy milliós forgalmat könyvelt el. Az idén 110 millióra számít. 1985-ben 1 millió 284 ezer 800 forint volt a bevallott tiszta jövedelme, ebből a nettó adóköteles rész 771 ezer forint, amiből 380750 forint vándorolt jövedelmi adó címén az államkasszába a Pintér úr által már odafizetett forgalmi adó, SZTK-járulék, alkalmazotti adó mellé.
A gazdag ember a legkiválóbb szakembereket dolgoztatja. Különleges engedéllyel a törvényben megszabottnál jóval több alkalmazottat tart: szám szerint tizenkettőt.
- Mi alapján válogat?
- Egyvalami számít: a szaktudás. Sajnos, van, akit messzebbről a saját pénzemen kell munkába hordatnom. Vagy elküldöm értük az egyik kocsimat, vagy pedig állom a bejárás költségeit. Ne kerüljenek már hátrányba azért, mert nem keceliek. Egyébként órabérben fizetek, aból nem lehet vita.
- Ha csak azt nem vitatják: maga, Pintér úr, milliókat keres, közben éppenhogy keveset fizet.
- Igenis többet adok, mint amennyit a helybeli cégek - felelte rutinosan a gazdag ember. - Nem fizetek sokkal többet, de valamennyivel mégis: ha egy bizonyos szintnél többet adnék, nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetnék. Sok mindenre kell ügyelnem - tette hozzá Pintér úr.
- Pontosságban mit tud vállalni?
- Ezredmilliméteren belül dolgozom. A nívó: digitális kijelzés, tükrös felületek, pneumatikus kapcsolás, ha kell, számítógépes vezérlés. Az a bizonyos hűtőgépgyári berendezés, amit a Szovjetunióba készítek, 38 ezer kilogrammos. Hatvan hűtőgépvázat helyez bele egy automata, s ezzel a hatvan vázzal egy másik automata alá fordul, amely hőszigetelő habbal fújjal teli. Ez a 38 ezer kilogrammos berendezés csakis akkor működik, ha abszolút pontossággal áll be a helyes pozícióba. Most folyik egyébként a beszabályozása a külső telepemen.
- Tehát egyszercsak kicsinek bizonyult a ház, az itteni műhely.
- Amikor autót szereltünk, még jó volt. De beérkezett a tévémunka, a Forte-munka, az Ikarus-megrendelés - fékbetétsajtolót, kardántengelykiegyengetőt csináltam nekik - ez tömegben mind nagy térfogatú volt, ekkor kezdtünk új műhelyeket építeni. Jött a forgácsolóüzem, majd a hegesztőüzem, jöttek a raktárak, újabb horizonteszterga műhelyek, aztán a digitális kijelzésű helyzetfúró gépek, majd pedig darupályát kellett építeni: akkora tömegű anyaggal bántunk, hogy enélkül nem tudtuk volna megmozgatni. Aztán, mert beesett az eső, a tetőt üveggel be kellett vonni - utána azt vettük észre, hogy kinőttük a műhelyt. Kell egy másik is.
- Mit érnek a gépei, Pintér úr?
- Ötven-hatvan milliót. Vagy százat is? A programozható koordináta fúrógép - ezredmilliméteren belül dolgozik - önmagában jó másfél milliós masina. Ott az a digitális vezérlésű horizont fúrógép százas főorsóval - ebből sincs sok az országban.
- Soha nem is voltak konfliktusai?
- Csak apróbbak. Szóra sem érdemesek.
- Adóügy se? Semmi?
- Jöhetnek nappal, jöhetnek éjjel, jöhetnek ma és jöhetnek holnap: ugyanazt találják. A rendet. Az én dolgaim rendben vannak, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyenek rendben.
Pintér úrnál minden rendben van, mindennek oka van. Még a komplett videónak is.
- Termelőeszköz - magyarázta Pintér úr. Olyan hangsúllyal, ahogyan én a radíromra mondom: munkaeszköz. - Rögzítjük vele a gépösszeszerelés fázisait, esetleg telefonálnak az ország túlsó feléből, hogy szorul a hatos henger, akkor nekiülünk, megnézzük, mit és hogyan csinálunk. Az esetek nagy százalékában itt helyben ki lehet következtetni, mi a baj, fölösleges és költséges elutazni.
♦
Azt hittem, hogy a milliomos háza a fölfuvalkodott gazdagság és az ízléstelenség keveréke. Gúnyos mondatokat fogalmazgattam jó előre - fölöslegesen. Pintér úr háza se szegényes, se fényűző, éppen olyan, amiből talán kétszázezer is van az országban: fürdőszoba, konyha, hall, külön szoba a fiúknak, külön Pintér úrnak és a feleségének, továbbá vendégszoba - mindez fölösleges fakszni nélkül, inkább jó, mint rossz ízlést tükrözve.
Amikor elbúcsúztam Pintér úrtól, és hazamentem, éreztem, hogy sok fontosat nem kérdeztem meg.
- Hány cipője van? - kérdezte például a feleségen, és én erre nem tudtam felelni, pedig a cipőállomány nagysága a jólétnek valóban objektív mércéje. Az emberek többségének ugyanis általában csupán néhány pár cipője van, mert fittyet hánynak a láborvosok okos tanácsaira, hogy lábbelijüket naponta váltsák. Van egy drapp cipőjük, egy sötét, egy lyukacsos (nyárra) meg egy melegebb (télire), ezenkívül lehet még egy dolgozós, amit „kár volna még kidobni“.
Amikor aztán Pintér urat megkérdeztem másodszori találkozásunkkor, látszott a tekintetén a koncentrálás.
- Öt - bólogatott aztán megnyugodva. - Öt pár cipőm van. De tulajdonképpen minek is egy embernek öt párnál több cipő?
Jó másfél hónap múlva mentem el ismét Pintér úrhoz. Közben igyekeztem mércét találálni a teljesítményéhez. Nem sok eredménnyel. Az ország pillanatnyi gazdasági helyzetében (és amiatt) nem bővelkedünk sikerekben. Amit megtudtam, nem sok. A családtagokkal, kisegítőkkel együtt a csaknem tízezres létszámú kisiparosok közül Bács-Kiskun megyében huszonheten tartoztak az 500 ezer forinton fölüli adósávba - e kategóriában szerepel Pintér úr is, akinek a műhelyét a keceli nép Pintér Művek néven emlegeti.
Egy délután, amikor végre ismét betoppantam a gazdag emberhez, különös csend volt a műhelyben.
- Ma edzés van, oda mentek az emberek - magyarázta Pintér úr.
- Edzés? Miféle edzés?
- A focicsapatomé. Hogy ennyi embert össze tudjak tartani, nem csak a munkát meg a fizetést kell számukra biztosítani, hanem közös élményeket is. Erre jó a kispályás focibajnokság. A kátéeszk, a földművesszövetkezet, a tanács, a túzegbánya, a faipar és a téesz mellett mi - a Pintér Művek - játszunk. Az elmúlt év ugyan nem nagyon sikerült, de remélem hogy az idén jobb helyezést érünk el. Komoly jutalmat tűztem ki arra az esetre, ha megnyernék a bajnokságot az enyémek, és egyébként is támogatom őket: fizetem a vacsorájukat edzés és meccs után, kapnak sört is.
Pntér úr közben valóságos jelképpé vált a szememben: annak az embernek a szimbólumává, aki akar érni valamit, és el is éri.
- Bedőltél te is - vigyorgott gyerekkori barátom, akinek csak nemrég emelték ötezerkétszázra a fizetését (amiért is egyesegyedül magára vethet: az örök elégedetlenkedők közé tartozik). - Elhiszed, hogy a kapuk mindenki előtt nyitva állnak? - kérdezte tőlem. - Hogy a jólét, az effajta karrier csupán elhatározás: szándék és akaraterő kérdése? Hogy a boldogulás csak és kizárólag rajtunk múlik? Ezt a jónép ugyan el nem hiszi, mert tudja, hogy mindez a mesék birodalma. De mi a földön élünk.
Az emberek reagálása persze sokféle. Szörnyűlködnek, vagy jelentőségteljesen bólogatnak a mester történetét, ám a szívük mélyén legtöbben irigylik. Pintér úrrá lenni: ez ma az a cél, amely látszólag nem nélkülözi a realitásnak bizonyos fokát, ám több benne az illúzió. Csakhogy az emberek mindig is szerettek hinni valamiben, akárha egy népmesei csodatételben. A valóságos karriertörténet, Pintér úré, éppen az az eset, melynek főszereplője a körülmények szerencsés összejátszásával - mi is lehetnénk, vagy lehettünk volna.
Talán.
♦
- Van egyáltalán valami, Pintér úr, amit nem ér még el?
- Azt hiszem, nincs - felelte erre habozás nélkül a gazdag ember. Ekkor már sok mindent tudtam róla, de úgy éreztem: még nem eleget.
- Szórakozás?
- Öt éve nem voltunk sehol, nem fér az időnkbe. Én hatkor kelek és este 8-10-kor jövök be a műhelyből: legtöbbször elalszom a tévén.
- Aki ilyesmiket mond, attól mindig megkérdezik: akkor hát miben van az öröme?
Pintér úr maga elé nézett egy darabig, aztán bólintott.
- A munkában. Ez nekem szükségletem. Én vasárnap is bemegyek a műhelybe.
És beszélt, beszélt a munkáiról. Arról, milyen boldogságot szerez számára, ha beindul egy általa szerkesztett gép. Könnyekről ejtett szót Pintér úr, átdolgozott szilveszter éjekről, de én ezekről nem számolok be, ez már Pintér úr magánügye. Akit nagyon érdekel, az kikérheti valamelyik hivatalban a találmányait: a csőhajlítót vagy az indukciós nagyolvasztót meg a többit. Aki izgat, láthatja: Pintér úr Japánból munkamódszert hozott.
- Mindent elértem, amit akartam - ismételte Pintér úr.
A kettes számú Pintér-telepen beszélgettünk és a gazdag ember kevés híján elérzékenyülni látszott. Kinézett az ablakon, néztem hát én is, hogy mit néz. Egy transzformátort vett szemügyre, pontos nevén a Pintér-trafót (amit kifejezetten az ő számára állított föl a DÉMÁSZ: a szovjet exportra szánt 38 ezer kilogrammos hűtőgépgyári berendezés majdnem annyi áramot vesz föl induláskor, mint egész Kecel: nem bírta volna a hálózat, külön trafó kellett). Bent, az üzemcsarnokban kis állványon volt a CB-készülék, Stalker IX. Ezzel tartják a kapcsolatot a másik műhellyel. Persze Pintér úr egyik Ladájában is van CB.
- Hát, azért jó ez a CB is - mondtam, már búcsúzáskor, Pintér úrnak.
- Igen, eléggé - felelte erre helybenhagyólag, és a kettes telepet pásztázta a szemével. - Bár - tette hozzá -, lassan itt az ideje, hogy leselejtezzem. A jövő - mondta rövid hallgatás után Pintér úr -, a drótnélküli telefoné.
(Élet és Irodalom, 1987. január 9. 16. oldal)
Pintér Művek
- Akarsz találkozni Magyarország egyik leggazdagabb emberével? - hívtak Kecelre barátaim.
Kit ne érdekelne ilyen lehetőség?
A betonút parkolóvá öblösödik a 9-es szám előtt: egy család háznál néhány Lada horgonyzott ott, és megmunkálásra váró fémbálák.
- Pintér - nyújtotta a csuklóját egy középmagas, sötéthajú, napégette, csupaizom férfi: a gazdag ember.
Amíg az udvaron magasló üzemépület irodájában vezetett, pár mondattal eligazította munkásait: vagy húsz ember szorgoskodott modernnek látszó gépek mellett. Az iroda olyan jó négyszer négy méteres, inkább alacsony, mint magas helyiség. Az íróasztal mögötti falon blondel keretben festmény: félmeztelen nőt ábrázol (és attól művészi, hogy kéksszürke tónusú). Az íróasztalon kétkazettás telefonüzenet-rögzító, a polcon komplett videóberendezés; monitor, kamera, hordozható képmagnó. Éppen ilyesmire számítottam: kinek is lehetne üzenetrögzítője, Kodak-féle tüstént-fényképezőgépe, komplett videója, ha nem egy gazdag embernek?
A gazdag ember kávét hozatott, és Napóleonnal kínált, sajnos azonban a palacknak már csak az alján lötyögött pár korty, ezért a gazdag ember elnézést kérve eltűnt egy kis szobában, amely az irodájából nyílt és hozott egy bontatlan Napóleont is. (Engem ezzel végérvényesen és örökre meggyőzve, hogy csakugyan gazdag: akinek két palack Napóleonja is van!)
Frissen szedett, még hamvas málna érkezett, közben a gazdag ember átadta névjegyét. Az aranyszínű kartonlapra arany betűkkel van ráírva: PINTÉR JÓZSEF, ipari robotokat, találmányokat, speciális célgépeket kivitelező kisiparos - 6237 Kecel, Nap utca 9., telefon: 162, CB: USB 29-es csatorna, 22-336.
- Pintér úr? Hogyan csinált karriert?
- Apám a helyi földművesszövetkezetben volt fölvásárló, anyám a háztartást vezette: szegény, szolíd család a miénk. Én a tőzegbányánál kezdtem - mozdonyokat javítottam ipari tanulóként -, itt is szabadultam, majd a Keceli Ipari Szövetkezetnél a szolgáltató részleget vezettem. Nagy iskola volt ez: a templomóra javításától a kisvödör forrasztásáig mindenhez értenem kellett. Ezután a kiskőrösi kátéeszhez mentem, részlegvezetőnek a gépgyártáshoz, innen kerültem vissza a Nap utcába kisiparosnak. Huszonnégy éve dolgozom, 41 évesen 5 szakmának vagyok államilag elismert mestere: autószerelő, általános gépi forgácsoló, autóvillamossági műszerész, karosszérialakatos és elektroműszerész. Az iparengedélyt nyolc éve váltottam ki: autószerelőként kezdtem, de nem vágott be az üzlet.
- Csodálkozom rajta. Az autószakma nagyon jövedelmező.
- Totálkáros kocsikkal foglalkoztam elsősorban: háromba kellett vágni a vázat, utána újra összerakni - amiről más lemondott, amivel más nem bírt, az én csakazértis megcsináltam. Pénz helyett tapasztalatot szereztem: ebből kenyérre is alig futja, nemhogy kalácsra. Szerencsére a Magyar Televízió épp akkor adott közre felhívást kameraállvány gyártására: megpályáztam, elnyertem, el is végeztem a munkát. Tudja hogy? Egy fúrógépem volt összesen, mindent kézzel kellett csinálni, mert a pontsság nagyon fontos - az állványok elkészültek, a Híradó stúdiójában működnek. Naponta látom, jók-e még - jók.
- A számítását megtalálta-e?
- Nyolcszázvalahányezer forintot kaptam az állványokért, de a pénzt nem tartottam meg, hanem befektettem. Ebből az összegből vettem az első komolyabb gépeimet. Azóta is ez az elvem: a pluszpénzt beletömni az új gépekbe, a legmodernebb technikába.
A megrendelők sorát a Magyar Televízió után - mesélte Pintér úr - a Váci Forte Gyár követte (fénycsőfojtógyártó automata gépsor kellett nekik), majd a Mechanikai Gépgyártó Szövetkezet, a Mekofém Ipari Szövetkezet,, a Műszeripari Kutató Intézet, a Digép. Csinált magroncsolót genetikai vizsgálathoz, tapétavágó automatát impulzusszámlálóval - és csupa ilyesmiket.
- Azt hittem - mondtam Pintér úrnak -, hogy ezeket a bonyolult szerkezeteket patinás nagyvállalatok gyártják. Nem kisiparosok.
- Persze, sokmindent cégek csinálnak. De a kisiparnak mindig is volt egy erőssége: a gyorsabb és az olcsóbb munka. Ha a megrendelőhöz odamegy egy vállalat és azt ajánlja, hogy egy év alatt megtervezi, újabb két esztendő alatt elkészíti a szóban forgó berendezést, akkor én a három év helyett kérek három hónapot.
- Mondana példát?
- Az Industrial Külkereskedelmi Vállalat a Szovjetunió és Kína számára rendelt tőlem hűtőgépgyári berendezéseket: habosító kalodát, freongáztöltőt, szekrényátadó robotot, peremhűtőt. Az az cég, amelyiktől ajánlatot kértek, két évre vállalta a gyártást. Én hat hónapra, illetve egy évre. Hamarosan egyébként Kínába repülök, beállítani, üzembe helyezni a gépeimet.
- Honnan tudott egyáltalán arról, hogy a Szovjetuniónak vagy Kínának hűtőgépgyári berendezések kellenek?
- Onnan, hogy az Industrial Külkereskedelmi Vállalat az udvaromba küldetett öt mázsa műszaki rajzot, és árajánlatot kért: mennyiért vállalom a rajzok alapján a gépek legyártását. Én akkor bezárkóztam a szobámba, két nap és két éjjel jegyzeteltem, számolgattam; elmentem a Kisipari Termeltető Vállalathoz megtudakolni, miben és mit tudnának segíteni. Az ajánlatom, mint a versenytárgyaláson kiderült, az összes közül a legkedvezőbb volt: az a cég, amelyik mögöttem végzett, háromszoros határidőre, kétszer annyi pénzt kért. A tervcsomagot egyébként rajtam kívül négy nagyvállalat kapta meg.
- Mit mérlegelt, amikor ajánlatot tett?
- Körülbelül tíz százalék haszonnal kalkulálok. Ez esetben 85 millió 700 ezer forintos üzletről van szó, ennek tíz százaléka a haszon: ebből fizetem a forgalmi és jövedelemadót, az egyéb járulékokat. Örülök, ha a végén tisztán megmarad egymillió.
- Egymillió? Még kimondani is sok. Manapság amúgy is mindenki ráfizetésről panaszkodik.
- A követelmények mindenkire egyformán vonatkoznak, nagyvállalatra és kisiparosra ugyanúgy - jelentette ki válaszként Pintér úr. - Én speciel arra vagyok büszke, hogy gyorsabban és olcsóbban dolgozom bárki másnál. Egy kisebb vállalatnál is legkevesebb ötven ember adminisztrál. Azt mindet el kell tartani. Az én titkárnőmnek a levelezéstől a telexezésig minden a feladata. A közgazdászomnak az adórendelkezéseket kell tudnia, a jogászomnak, akit alkalomszerűen fizetek, ennek a hátterét kell biztosítania. Számomra az a lényeg, hogy a feladat minél izgalmasabb legyen.
♦
Pintér úr termelési grafikonja - ha ugyan vezet ilyesmit - meredeken tör az égnek. Két éve hat, tavaly tizenegy milliós forgalmat könyvelt el. Az idén 110 millióra számít. 1985-ben 1 millió 284 ezer 800 forint volt a bevallott tiszta jövedelme, ebből a nettó adóköteles rész 771 ezer forint, amiből 380750 forint vándorolt jövedelmi adó címén az államkasszába a Pintér úr által már odafizetett forgalmi adó, SZTK-járulék, alkalmazotti adó mellé.
A gazdag ember a legkiválóbb szakembereket dolgoztatja. Különleges engedéllyel a törvényben megszabottnál jóval több alkalmazottat tart: szám szerint tizenkettőt.
- Mi alapján válogat?
- Egyvalami számít: a szaktudás. Sajnos, van, akit messzebbről a saját pénzemen kell munkába hordatnom. Vagy elküldöm értük az egyik kocsimat, vagy pedig állom a bejárás költségeit. Ne kerüljenek már hátrányba azért, mert nem keceliek. Egyébként órabérben fizetek, aból nem lehet vita.
- Ha csak azt nem vitatják: maga, Pintér úr, milliókat keres, közben éppenhogy keveset fizet.
- Igenis többet adok, mint amennyit a helybeli cégek - felelte rutinosan a gazdag ember. - Nem fizetek sokkal többet, de valamennyivel mégis: ha egy bizonyos szintnél többet adnék, nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetnék. Sok mindenre kell ügyelnem - tette hozzá Pintér úr.
- Pontosságban mit tud vállalni?
- Ezredmilliméteren belül dolgozom. A nívó: digitális kijelzés, tükrös felületek, pneumatikus kapcsolás, ha kell, számítógépes vezérlés. Az a bizonyos hűtőgépgyári berendezés, amit a Szovjetunióba készítek, 38 ezer kilogrammos. Hatvan hűtőgépvázat helyez bele egy automata, s ezzel a hatvan vázzal egy másik automata alá fordul, amely hőszigetelő habbal fújjal teli. Ez a 38 ezer kilogrammos berendezés csakis akkor működik, ha abszolút pontossággal áll be a helyes pozícióba. Most folyik egyébként a beszabályozása a külső telepemen.
- Tehát egyszercsak kicsinek bizonyult a ház, az itteni műhely.
- Amikor autót szereltünk, még jó volt. De beérkezett a tévémunka, a Forte-munka, az Ikarus-megrendelés - fékbetétsajtolót, kardántengelykiegyengetőt csináltam nekik - ez tömegben mind nagy térfogatú volt, ekkor kezdtünk új műhelyeket építeni. Jött a forgácsolóüzem, majd a hegesztőüzem, jöttek a raktárak, újabb horizonteszterga műhelyek, aztán a digitális kijelzésű helyzetfúró gépek, majd pedig darupályát kellett építeni: akkora tömegű anyaggal bántunk, hogy enélkül nem tudtuk volna megmozgatni. Aztán, mert beesett az eső, a tetőt üveggel be kellett vonni - utána azt vettük észre, hogy kinőttük a műhelyt. Kell egy másik is.
- Mit érnek a gépei, Pintér úr?
- Ötven-hatvan milliót. Vagy százat is? A programozható koordináta fúrógép - ezredmilliméteren belül dolgozik - önmagában jó másfél milliós masina. Ott az a digitális vezérlésű horizont fúrógép százas főorsóval - ebből sincs sok az országban.
- Soha nem is voltak konfliktusai?
- Csak apróbbak. Szóra sem érdemesek.
- Adóügy se? Semmi?
- Jöhetnek nappal, jöhetnek éjjel, jöhetnek ma és jöhetnek holnap: ugyanazt találják. A rendet. Az én dolgaim rendben vannak, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyenek rendben.
Pintér úrnál minden rendben van, mindennek oka van. Még a komplett videónak is.
- Termelőeszköz - magyarázta Pintér úr. Olyan hangsúllyal, ahogyan én a radíromra mondom: munkaeszköz. - Rögzítjük vele a gépösszeszerelés fázisait, esetleg telefonálnak az ország túlsó feléből, hogy szorul a hatos henger, akkor nekiülünk, megnézzük, mit és hogyan csinálunk. Az esetek nagy százalékában itt helyben ki lehet következtetni, mi a baj, fölösleges és költséges elutazni.
♦
Azt hittem, hogy a milliomos háza a fölfuvalkodott gazdagság és az ízléstelenség keveréke. Gúnyos mondatokat fogalmazgattam jó előre - fölöslegesen. Pintér úr háza se szegényes, se fényűző, éppen olyan, amiből talán kétszázezer is van az országban: fürdőszoba, konyha, hall, külön szoba a fiúknak, külön Pintér úrnak és a feleségének, továbbá vendégszoba - mindez fölösleges fakszni nélkül, inkább jó, mint rossz ízlést tükrözve.
Amikor elbúcsúztam Pintér úrtól, és hazamentem, éreztem, hogy sok fontosat nem kérdeztem meg.
- Hány cipője van? - kérdezte például a feleségen, és én erre nem tudtam felelni, pedig a cipőállomány nagysága a jólétnek valóban objektív mércéje. Az emberek többségének ugyanis általában csupán néhány pár cipője van, mert fittyet hánynak a láborvosok okos tanácsaira, hogy lábbelijüket naponta váltsák. Van egy drapp cipőjük, egy sötét, egy lyukacsos (nyárra) meg egy melegebb (télire), ezenkívül lehet még egy dolgozós, amit „kár volna még kidobni“.
Amikor aztán Pintér urat megkérdeztem másodszori találkozásunkkor, látszott a tekintetén a koncentrálás.
- Öt - bólogatott aztán megnyugodva. - Öt pár cipőm van. De tulajdonképpen minek is egy embernek öt párnál több cipő?
Jó másfél hónap múlva mentem el ismét Pintér úrhoz. Közben igyekeztem mércét találálni a teljesítményéhez. Nem sok eredménnyel. Az ország pillanatnyi gazdasági helyzetében (és amiatt) nem bővelkedünk sikerekben. Amit megtudtam, nem sok. A családtagokkal, kisegítőkkel együtt a csaknem tízezres létszámú kisiparosok közül Bács-Kiskun megyében huszonheten tartoztak az 500 ezer forinton fölüli adósávba - e kategóriában szerepel Pintér úr is, akinek a műhelyét a keceli nép Pintér Művek néven emlegeti.
Egy délután, amikor végre ismét betoppantam a gazdag emberhez, különös csend volt a műhelyben.
- Ma edzés van, oda mentek az emberek - magyarázta Pintér úr.
- Edzés? Miféle edzés?
- A focicsapatomé. Hogy ennyi embert össze tudjak tartani, nem csak a munkát meg a fizetést kell számukra biztosítani, hanem közös élményeket is. Erre jó a kispályás focibajnokság. A kátéeszk, a földművesszövetkezet, a tanács, a túzegbánya, a faipar és a téesz mellett mi - a Pintér Művek - játszunk. Az elmúlt év ugyan nem nagyon sikerült, de remélem hogy az idén jobb helyezést érünk el. Komoly jutalmat tűztem ki arra az esetre, ha megnyernék a bajnokságot az enyémek, és egyébként is támogatom őket: fizetem a vacsorájukat edzés és meccs után, kapnak sört is.
Pntér úr közben valóságos jelképpé vált a szememben: annak az embernek a szimbólumává, aki akar érni valamit, és el is éri.
- Bedőltél te is - vigyorgott gyerekkori barátom, akinek csak nemrég emelték ötezerkétszázra a fizetését (amiért is egyesegyedül magára vethet: az örök elégedetlenkedők közé tartozik). - Elhiszed, hogy a kapuk mindenki előtt nyitva állnak? - kérdezte tőlem. - Hogy a jólét, az effajta karrier csupán elhatározás: szándék és akaraterő kérdése? Hogy a boldogulás csak és kizárólag rajtunk múlik? Ezt a jónép ugyan el nem hiszi, mert tudja, hogy mindez a mesék birodalma. De mi a földön élünk.
Az emberek reagálása persze sokféle. Szörnyűlködnek, vagy jelentőségteljesen bólogatnak a mester történetét, ám a szívük mélyén legtöbben irigylik. Pintér úrrá lenni: ez ma az a cél, amely látszólag nem nélkülözi a realitásnak bizonyos fokát, ám több benne az illúzió. Csakhogy az emberek mindig is szerettek hinni valamiben, akárha egy népmesei csodatételben. A valóságos karriertörténet, Pintér úré, éppen az az eset, melynek főszereplője a körülmények szerencsés összejátszásával - mi is lehetnénk, vagy lehettünk volna.
Talán.
♦
- Van egyáltalán valami, Pintér úr, amit nem ér még el?
- Azt hiszem, nincs - felelte erre habozás nélkül a gazdag ember. Ekkor már sok mindent tudtam róla, de úgy éreztem: még nem eleget.
- Szórakozás?
- Öt éve nem voltunk sehol, nem fér az időnkbe. Én hatkor kelek és este 8-10-kor jövök be a műhelyből: legtöbbször elalszom a tévén.
- Aki ilyesmiket mond, attól mindig megkérdezik: akkor hát miben van az öröme?
Pintér úr maga elé nézett egy darabig, aztán bólintott.
- A munkában. Ez nekem szükségletem. Én vasárnap is bemegyek a műhelybe.
És beszélt, beszélt a munkáiról. Arról, milyen boldogságot szerez számára, ha beindul egy általa szerkesztett gép. Könnyekről ejtett szót Pintér úr, átdolgozott szilveszter éjekről, de én ezekről nem számolok be, ez már Pintér úr magánügye. Akit nagyon érdekel, az kikérheti valamelyik hivatalban a találmányait: a csőhajlítót vagy az indukciós nagyolvasztót meg a többit. Aki izgat, láthatja: Pintér úr Japánból munkamódszert hozott.
- Mindent elértem, amit akartam - ismételte Pintér úr.
A kettes számú Pintér-telepen beszélgettünk és a gazdag ember kevés híján elérzékenyülni látszott. Kinézett az ablakon, néztem hát én is, hogy mit néz. Egy transzformátort vett szemügyre, pontos nevén a Pintér-trafót (amit kifejezetten az ő számára állított föl a DÉMÁSZ: a szovjet exportra szánt 38 ezer kilogrammos hűtőgépgyári berendezés majdnem annyi áramot vesz föl induláskor, mint egész Kecel: nem bírta volna a hálózat, külön trafó kellett). Bent, az üzemcsarnokban kis állványon volt a CB-készülék, Stalker IX. Ezzel tartják a kapcsolatot a másik műhellyel. Persze Pintér úr egyik Ladájában is van CB.
- Hát, azért jó ez a CB is - mondtam, már búcsúzáskor, Pintér úrnak.
- Igen, eléggé - felelte erre helybenhagyólag, és a kettes telepet pásztázta a szemével. - Bár - tette hozzá -, lassan itt az ideje, hogy leselejtezzem. A jövő - mondta rövid hallgatás után Pintér úr -, a drótnélküli telefoné.
(Élet és Irodalom, 1987. január 9. 16. oldal)